MiNap Online

Boncsér Gábor – Reményi Ede Zenei Díj

2011-05-11 10:52

A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni – írta Kodály Zoltán. „Gyerekként, amikor tanúja voltam a tűz lobogásának, nem tudtam, hogy népzenének hívják” – vallja Boncsér Gábor a Kodály-idézetet továbbszőve, amely hitvallásává vált és maga választotta egyik írásban tett vallomása elé. E szövegben gyerekkori élményeiről mesél, arról, hogy a dal része volt a mindennapoknak.

Anyja egész életében őrizte nótás kedvét, apja kedvenc történeteinek egyike volt, hogy háború után a padláson talált, húr nélküli citerára telefondrótot kötve miként muzsikáltak. Nagyanyja legszebb emlékei között őrizte azt, amikor szeretett párjával esküvői ruhát mentek próbálni a szabóhoz és nótáztak. A zenész szülőfalujában, Borsodgeszten a disznótorok és lakodalmak idején élményszámba ment, ahogy mulattak a felnőttek és az is, ahogy húsvétkor a rózsavíz illatától megmámorosodva szórakoztatták a muzsikusok vendéglátóikat. Azokat az ámuló tekinteteket várja ma is, ha játszik, amit gyerekkorában látott a falusiak szemében, amikor egy-egy jó zenész rázendített.Boncsér Gábor 1979-ben kezdett citerázni, de e mellett mára legalább tíz hangszert „ismer” – a tárogató a kedvence, de a tamburát, a tambura-brácsát, flótát, furulyát és nagybőgőt is biztonsággal megszólaltatja ezek között. Harmincdarabos hangszergyűjteményében legalább húsz különböző van. Mindent szívesen játszik a népzenétől a táncházi zenéig, régebbi és újabb stílusú dalokat – legfőbb célja önmaga és mások szórakoztatása és a hagyományőrzés. Kivételesen kedveli a felvidéki dallamokat – Dél-Bükkalja és Zemplén tájegységeinek zenéjét, az erdélyi, székelyföldi muzsikát. A zenélést autodidakta módon tanulta és a véletleneknek köszönheti, hogy hivatásszerűen ezt folytatja ma már (időközben Debrecenben néprajz szakon diplomázott, majd a nyíregyházi főiskolán népzenét tanult). Kezdetben citerázott a Görömbölyi Dalárdában, játszott a Mezőcsáti Citerazenekarban, kicsit a Borókásban, a Nyíregyházi Szikes Bandában és a Garadnában is. Ma tagja a Tényleg Zenekarnak, ő hívta életre a Lármafa Együttest és a Számadó Zenekart. ’94-től vesz részt aktívan a táncház-mozgalomban. Sokat tanult másoktól és szeretné, ha kis növendékei életében (2002-től a Diósgyőri Alapfokú Művészeti Iskola tanára – citerát és népi furulyát oktat) sem csupán – ahogy ő mondja – ámokfutás lenne a népzene: nem kapcsolnák ki a rádiót, ha valahol meghallják dallamait, figyelnének, ha táncosokat látnak. Felesége is néptáncos – örülne, ha most ötéves kislánya számára is fontos lenne a családi hagyományok ápolása és a népzene szeretete.
Boncsér Gábor azt reméli, hogy lehetősége lesz néprajzi gyűjtéseket végezni a környéken. Bár tudja, hogy már nincsenek kallódó kincsek, hisz mindent felgyűjtöttek, de mégis hajtja a hagyományok kutatása és a találkozások azok még élő ismerőivel. Mert a népzenész vallja: nem számít, hogy valaki tiszta hangon énekel-e, hibátlanul játszik-e, a lényeg, hogy legyen benne lélek, lobogjon benne valami tűz…
(Cz. Á. – Pro Urbe c. kiadvány)