MiNap Online

Bodonyi Csaba – díszpolgár

2011-05-11 10:30

Kettős természetű a Miskolchoz való viszonya, vallja Bodonyi Csaba építész, aki már 55 éve él itt. Az egyik a lakóé, aki szeret itt élni, családot alapított, és örömére itt született öt gyermeke. A másik az építészé, aki kritikusabban, szigorú szeretettel látja a várost, aki nem lehet úgy lokálpatrióta, hogy az építészeti hiányokat és hibákat ne vegye észre.

Nyíregyházán született 1943-ban, és – ahogy ő fogalmaz – „másfél évig élte a jó reményű polgári csecsemő életét”, hogy aztán a háború, ahogy másokét, az ő életüket is felforgassa. Tizenhárom éves volt, amikor Miskolcra költöztek. A Földesben Csótai János osztályfőnök és Imreh Zsigmond ábrázoló geometria tanár és festőművész ébresztette rá, hogy jól megférnek egymás mellett a művészetek és a reáltudományok. Így lett építész. És ide, Miskolcra tért vissza, hogy az Északtervnél dolgozó Plesz Antal első mesteriskolás tanítványa legyen.
– Nem tudtam én annyit tenni ebben a városban, amennyit az energiáim, a képességeim vagy az időm engedett volna. Vagy ami a szándékaim szerint megtörténhetett volna – összegzi az eltelt évtizedek eredményét. – 45 évnyi munkásságom talán ha ötven százaléka, ami Miskolchoz köt, a másik ötven inkább a megyéhez, leginkább Tokajhoz, ahol 24 éve főépítész vagyok, és Borsod megyéhez, kisebb részben az ország más vidékeihez. Építészként vannak hiányérzeteim, látom azokat a problémákat, amelyek megoldásában szívesen részt is vennék, részt is vettem volna. Sajnálom, hogy pályakezdőként lényegében ugyanazt a főtér lehetőséget láttam az avasi templom alatt, amit most láthatunk. Negyvenöt év alatt sem jött létre az a közmegegyezés, az a koncepció, ami ezt egy befejezett együttessé, valódi városi főtérré fejlesztette volna. És a másik szívügyem: nagyon szeretném, hogy végre rendeződjön a miskolctapolcai strand, és lényegében egész Miskolctapolca sorsa.
A városi létnek nem csupán az építészeti, esztétikai léte a hiányos, hanem a vitalitásával is gond van, még azokba a közterekbe is csak részben költözött élet, amelyek egyébként sok pénzből megvalósultak, mondja Bodonyi Csaba. És hangsúlyozza: az építész csak a „hardver részt” tudja megcsinálni, a „szoftvert”, a programot, a benne zajló életet nem.
– Sok múlik az építészen, hiszen vagy tud meghitt vagy inspiráló közösségi helyeket teremteni vagy nem. De a másik oldalon feltételeznünk kell, hogy igény van emberi kapcsolatokra. Márpedig én úgy látom, az emberek kevésbé keresik egymás társaságát. Nem tudom, ennek mi az oka. Ha visszagondolok, az én fiatalkoromban sorba kellett állni a Kossuth kerthelyiség előterében, hogy egyáltalán bejussunk. El sem hiszem, hogy mára elhagyatottá vált. Valamennyien őrizzük a Déryné utcai Művészklub emlékét, ami a miskolci értelmiség valóságos vitafóruma volt. Újságírók, színészek, építészek, bölcsészek és mások találkoztak itt rendszeresen. Miután a színház-rekonstrukció miatt bezárt, többé semmi nem tudta átvenni azt a szerepet.
A színház-rekonstrukció – ez az egyik legjelentősebb miskolci munkája Bodonyi Csabának. De ő tervezte többek között a Tudomány és Technika Házát, a Barlangfürdő bővítését, a fiatal építészek lakóházát – utóbbi esetében az épületnél is jelentősebb a szellem, amit az itt kialakult műhely képviselt.
Elkerülhetetlen, hogy a város újrapozícionálja magát, mondja az építész. Hiszen Miskolc még mindig nem találta meg a saját identitását, nincs még meg az a határozott arca, ami a nehézipari karaktert elvesztve kialakulhatott volna. Még nem tiszta a régióban betöltött szerepe, és nem tiszta az az irány sem, amely felé a városnak és a lakosságnak mennie kellene.
– A város diszharmóniája sajnos sok minden következménye. Pályakezdő voltam, amikor a lakótelepek épültek. Közel százezer ember költözhetett be új otthonába, ami szociális vívmány volt – de a beköltözők addig falun laktak, igényük volt a természetes emberi létre, így kiskertmozgalmat alakítottak ki. Most a lakótelepek és a kiskertmozgalom szinte azonos nagyságú területei egymás mellett, párhuzamosan penetrálódnak. Képzeljük el, hogy a lakótelepek és a kiskertek összevont területén egy kisebb magasságú, zöldterülettel gazdagon tagolt, alacsony létszámú beépítés született volna sorházakkal, társasházakkal, családi házakkal. Akkor ez a terület most virulna, és gazdája lenne minden négyzetméternek. De hát ez nem történt meg, így most az a nehéz feladat, hogy a következményeket kezeljük. Valószínű, hogy ezt az ellentmondást a kiskertek területének a fejlesztésével lehetne jól feloldani.
Bodonyi Csaba Ybl Miklós- és Széchenyi-díjas. Elnyerte Tokaj és Miskolc Pro Urbe díját, Miskolc város alkotói díjasa, 2003-ban Az Év Főépítésze. A megye Alkotói Díjával 2000-ben, Építőipari Nívódíjjal 2002-ben, Pro Architektúra-díjjal 2004-ben, Príma-díjjal 2006-ban jutalmazták. Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának és elnöke a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Csoportjának. Most mégis azt mondja, nagyon megtisztelő számára ez az elismerés, de kissé zavarba hozza.
– Megtisztelő, hogy mások így ítélnek meg, s egy előkelő névsorba delegáltak. Ráadásul első építészként, ami hivatásomat is megtiszteli. Ugyanakkor feszélyez, hogy elsőként Szeghalmi Bálintot, Miskolc város volt főépítészét, a Deszkatemplom tervezőjét illette volna ez az elismerés. Az Építész Kamara többször fel is terjesztette, azután közölték, az elismerés visszamenőleg nem adható. A magam részéről mindig azt vallottam a kitüntetésekről, amit Németh László mondott: a jó munkát munkatérrel kell jutalmazni. Így aztán remélem, lesz még annyi lehetőségem, időm és energiám, hogy meg tudom szolgálni ezt a kitüntető címet. Szüleim az én szakmai elismeréseimre nem adtak túl sokat, de erre – úgy érzem, ha élnének – büszkék lennének. Ezért a megtisztelő címmel Miskolc városon kívül Szeghalmi Bálint építész és szüleim emléke előtt tisztelgek.