MiNap Online

Hatvanöt esztendő múltán már csaknem teljes a hadsereg létszáma abban a szférában, ahonnan nem tért meg utazó. Még vannak hírmondóik itt a földi tereken, de Kronosz rendelete folytán nemsokára együtt lesz mind a százkilencvenhét ezer ember: lampaszos tábornokok, aranygalléros törzstisztek, frissen avatott hadnagyok, tejfeles szájú, meg katonai babérokra sosem pályázó idősebb karpaszományosok, alföldi, felvidéki, erdélyi és délvidéki legények. A magyar bakák között tótok, ruszinok, s más nációk a visszakapott területekről s létszámukat gyarapítják a munkaszolgálatosok. Így kerekedett ki a második magyar hadsereg létszáma. A sorállomány húsz százalékát öltöztették angyalbőrbe, s megannyi tartalékost. 1942 áprilisában indították az ármádiát, június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, július 7-én érték el a Dont. 208 kilométeres frontszakaszt kellett volna tartaniuk – Voronyezs és Pavlovszk között.
„Hová tűnt a sok vitéz?/ Minden ház egy sírra néz…”
Ennek a katonákat sirató sanzonnak több szövegváltozata él. Más variációban énekli Mezey Mária, Kovács Erzsi és Hernádi Judit, de egyikük sem könnyes nosztalgiával, hanem számonkérően – ahogyan az Úristen szólítja meg a testvérgyilkos Káint.
Nem hadtörténetet írok, legyen elég annyi, amit mindenki tud, vagy mindenkinek tudnia kellene: 1943. január közepén megpecsételődött a második magyar hadsereg sorsa. A Laorusse Enciklopédia magyar változata így idézi fel a kataklizmát: „Kállay Miklós kormánya (1942–1944) igyekezett kitérni a német követelések teljesítése elől, s a második magyar hadsereg pusztulását (1943) követően különbéke megkötésével, próbálkozott.”
Persze minden ilyen próbálkozás a legnagyobb titokban. Viszont a frontról hazatérő Jány Gusztávot, a második magyar hadsereg parancsnokát látványos külsőségek között fogadja a miniszterelnök – már a pályaudvaron. Jánynak csaknem százötvenezer emberrel kellene elszámolnia, akik elestek a harcterek pergőtüzében, megfagytak az orosz télben, megsebesültek, fogságba estek.
Hol vannak a katonák?
A vezérezredes rezzenéstelen arccal fogadta a miniszterelnök üdvözlő szavait, azt hiszem, a doni katasztrófa után soha többé nem mosolygott. Kemény katona volt, stratégának sem rossz; előre látta a végzetes vereséget. Egyet azonban nem tudott: hogy nincs az a kemény parancs, nincs annyi tábori csendőr, ami egy lelkét vesztett sereget harcba képes küldeni. Pedig a Ludovikán (aminek 1932-től parancsnoka volt), nyilván tanították, hogy hasztalan tizedelik meg a menekülő katonákat, azokat már nem lehet hadrendbe állítani.
Jányt 1947-ben halálra ítélik. Akasztófára akarják küldeni, ám a szovjetek golyó általi halál mellett döntöttek. Mégiscsak katona volt. Újabb időkben rehabilitálták a tábornokot.
A második magyar hadseregért Nemeskürty István mondott, (írt) először halotti imát (Requiem egy hadseregért), később elkészült Sára Sándor Pergőtűz című filmsorozata. A megrázó képsorokat, beszédes arcokat végül láthattuk, de az alkotás írásos változatát, vagyis a résztvevők, szemtanúk, szenvedők vallomását tartalmazó kötetet bezúzatták.
Sem a Horthy-rendszerben, sem a szovjet szocializmus évtizedei alatt nem volt illendő, nem volt szabad beszélni a második magyar hadseregről. Az emlékműveken, a templomok falába süllyesztett emléktáblákon már olvasható a sok-sok elesett, eltűnt neve. Ám még mindig vannak, akik vitatják, hogy hősök, áldozatok, vagy mártírok voltak-e a katonák.
„… Szívünk meg nem érti ezt./ Mondjátok mért van így?/ Mondjátok mért van így?”

Gyarmati Béla