MiNap Online

Október 6-a az aradi vértanúk emléknapja. Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, és ezt talán a fiatalabbak is tudják, akiket az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után az osztrákok bosszúból Aradon kivégeztek.
Köztünk szólva, az osztrákoknak megvolt az okuk a bosszúra. A magyar hadsereg ugyanis, lényegében legyőzte az osztrákot és csak az orosz cár mentette meg a de facto vereségtől őket. Ráadásul a magyar sereg Világos közelében az oroszoknak adta meg magát, és nem a pár napra rá érkező osztrák csapatoknak. Ennek több szempontból is nagy jelentősége volt. Egyrészt ez azt jelentette, hogy az osztrákokkal szemben folytatott magyar szabadságharc nem bukott el, hiszen a magyarok a konfliktustól idegen hatalom túlerejének adták meg magukat. Ez nyilvánvalóan megszégyenítette az osztrák uralkodó házat.

Másrészt azonban, lehet mondani, életbevágó fontossága is volt az oroszok előtti fegyverletételnek. Ha ugyanis az osztrákok, pontosabban a teljhatalommal felruházott Haynau előtt történik meg a fegyverletétel, pár napon belül valamennyi korábban szolgálatban állt tiszt vértanúhalált szenvedett volna, közel ötszáz ember életéről van szó!   
Ez azonban azt is jelentette, hogy a magyar szabadságharc jogossága fennmaradt. A magyar seregnek nem volt módja a szabadságharc folytatására, de az eszmét nem adta föl. A világ közvéleménye ezt így is vette tudomásul.
Az osztrák bosszú nem is maradt el. 1849-1850-ben legalább 128 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több ezer vizsgálatot folytattak le, szinte minden családot érintett a megtorlás.

Haynau 1849. július 1-én Győrben kiáltványában értesít mindenkit a megtorlás irányelveiről, a haditörvényszékek felállításáról.
Gyakorlatilag mindenki büntethető volt, aki nem segítette a cs.kir. és az orosz intervenciós erőket, egyedül a magyar hadsereg tisztjeire nem vonakozott semmiféle utalás.

A kiáltvány célja a forradalom közigazgatásának megbénítása és a lakosság megfélemlítése volt. Az ítéletek ellen, amelyeket a koncepciós per után hoztak nem lehetett fellebbezni, és érdekességként megemlíthető, hogy az ítéletek meghozatalánál figyelembe vették a vagyoni helyzetet, a pénzbüntetést a vagyonosokra, a börtönbüntetést pedig a nincstelenekre rótták ki.
A kivégzések is kegyetlen módon történtek. A bitófák nem voltak előírt méretűek, ezért a magasabb termetű elítéltek különösen sokat szenvedtek, de a korabeli Magyar Hirlap tudósítója egyenesen rövidebbnek látta a bitókat az elítéltek magasságánál!
A holttesteket este hantolták el, az agyonlőtteket a sáncárokba, a felakasztottakat a bitófa mellett ásott gödörbe. A családtagok a halottaik holttestét a hóhér megvesztegetésével tudták elvinni, és eltemettetni őket, így Damjanich és Láhner holtteste a mácsai kastély parkjában nyugszik. A vértanúk emlékoszlopát téves helyen állították fel, majd az itt elvégzett ásatások a századfordulón emiatt eredménytelenül járnak, de végül 1913-ban kiemelik a sáncárokból Schweidel és Lázár csontjait is.

A kivégzések a magyar nemzetre és az európai közvéleményre is sokkolóan hatottak, és előrevetítették az önkényuralom hosszú évtizedeit. A kivégzések miatt Európa-szerte nagy a felháborodás, az osztrák kormányt már augusztusban figyelmezteti a francia és az angol kormány, sőt a cár is kíméletre intette Ferenc Józsefet.

Befejezésül elrugaszkodva kicsit október 6-tól, azon a kérdésen elmélkedjünk el, amit fiatalok és sajnos kevésbé fiatalok is föltesznek a történelmi emléknapjainkon:
Mi a haszna az emlékezésnek, főleg ha több száz éves eseményekre emlékezünk.
De sajnos sokan megkérdőjelezik a sokkal közelebbi 1956-ra emlékezés szükségességét is, és vannak közöttük parlamenti politikusok is.
Az ő véleményük szerint a múlt elmúlt és legföljebb a történészek dolga marad.

A konzervatív történelemfelfogás szerint azonban a múlt nem múlik el. A múlt még csak nem is egyszerűen az életünk része abban az értelemben, hogy vannak neves emléknapjaink, amelyeket megünnepelünk, mint pl. október 6, vagy 1956. október 23.
A múlt a jelennel, és a jövővel együtt szétszálazhatatlan örvénylésszerű jelenség, amelyet időnek nevezünk, és mi ebben az időben élünk.
A múlt tehát ugyanolyan fontos, ha lehet így fogalmazni, mint a jelen és a jövő.
Ezért a múltat állandóan újra kell gondolnunk, meg kell vele küzdenünk, ami persze nem azt jelenti, hogy minden nap új korszakot kell hirdetni, még ha láttunk is erre példát a közelmúltban.

És pontosan az a tény, hogy az ország egyik része számára 56 nem ünnep, hanem elfelejthető, sőt elfelejtendő múlt, ami legföljebb a történészekre tartozik, ez a tény mutatja, hogy a magyarok egy része számára az 56 forradalmán alapuló jelenünk nem elfogadható, vagy csak önmeghasonlással elfogadott.