MiNap Online

Augusztus 20-ai ünnep nagyon sokunk számára nem képzelhető el István, a király előadás nélkül. Idén is volt, bár ezt jó néhányan inkább kihagytuk volna. Az Alföldi-féle rendezés körüli vita – az egész előadáshoz hasonlóan – egy újabb kiszámított provokáció, sikerült olyan irányba terelni a közbeszédet, mintha pusztán arról lenne szó, kinek mennyire tetszik egy klasszikus darab új feldolgozása. Akik ezt a provokációt kitalálták, pontosan tudják, hogy az István, a király a magyarság számára nem pusztán egy rockopera… mítosszá, legendává vált, a rendszerváltoztatás talán utolsó olyan ikonjává, amely társadalmi helyzettől, politikai beállítottságtól függetlenül, ma is generációkat képes összekapcsolni, lelkesíteni.

A királydombi ősbemutatón, 1983-ban Koltay Gábor remekül ráérzett, mit jelenthet ez a mű egy düledező diktatúrában, a régi-új énképét, jövőképét kereső magyarság számára. A mi generációnknak már a rendszer által néha eltűrt, de leginkább tiltott „szabad farkas” rockénekesek - Nagy Feró, Deák Bill Gyula, Schuster Lóri – zseniális szerepeltetése is a szabadság levegőjét jelentette… Amikor Bill beleüvöltötte a magyar éjszakába, hogy „Árpád szabad népe, honfoglalóknak vére nem tűr meg idegen zabolát…!” – százból nagyjából százan gondoltunk az oroszokra.

Bizonyára sokan tartanak tőle, hogy most pedig Brüsszelre, az IMF-re és az unióra gondol a magyar, ha felhangzanak a kultikus rockopera ismert sorai, ezért ráültették az István, a királyra Alföldit – ő pedig hozta is az elvárásokat. Jól összezavarta az egészet, volt itt minden, Árpád-kori Trabanttól kezdve, kéksapkás ENSZ-békefenntartókig, akik nyilván már a honfoglalást is felügyelték. A second hand turkálós, gagyi cuccokba öltöztetett szereplőgárda színpadi jelenléte gyakorlatilag követhetetlen volt, sokszor azt sem lehetett tudni, ki kivel van… Komolyan mondom, olyan fazonok tűntek fel, hogy bármelyik elmegyógyintézet szakszemélyezete tanulmányútra jöhetett volna hozzájuk.

Az egész előadás olyan volt, mint a 30 évvel ezelőtti ősbemutató paródiája: megalázó, nevetséges szerepben még a régi előadás két kultikus figurája, Nagy Feró és Varga Miklós is feltűnt rövid időre - nehogy valaki ne érezze a gúnyt. A papírzászlócskákkal idétlenkedő, Trabanton iszkoló rocker-bácsikák nyilván a „múlt csökevényeit” jelentették a darabban. Feró ezt is bizonyára csak egy pénzes hakninak tekintette – egy újabbnak a sok közül – azt meg, hogy mit rombolt le ezzel sokak lelkében, egyszer talán majd elmagyarázza neki valaki.

Sok remek színész került itt méltatlan helyzetbe, ami valószínűleg jó ideig elkíséri őket. A Stohl András által megformált Koppány ebben a „modern” feldolgozásban fukszot, hupikék selyemzakót, valamint napszemüveget viselt, szerepét tekintve pedig leginkább egy miniszoknyás csajokat regulázó, izmozó stricire emlékeztetett. Az pedig már egyenesen mosolyogtató volt, amikor fölfelé kiabálta a nála jó két fejjel magasabb, (s élősúlyban kb. kétannyit nyomó) Feke Pálnak – aki Istvánt játszotta – hogy, „Megállj István, mondd csak mit képzelsz magadról, gyenge vagy még, elfúj minden szél!”…

Egy pártoló elemzésben írták: „Ez a dramaturgia nagyon érdekesen bánik a krónikás szereplőkkel. Először is „feltámasztja” Géza fejedelmet (Blaskó Péter)”. Hát igen, szegény Blaskó Péter tényleg ott bolyongott a színpadon – tisztességes, falusi lakodalomhoz öltöztetve – csak hát az átlag néző ebben az esetben egyáltalán nem értette, hogy ha Géza feltámasztódott (azazhogy él) akkor mi értelme az egész történetnek? Tudniillik a mű alapkonfliktusa épp a körül bonyolódna, hogy Koppány örökölje-e az elhunyt Géza fejedelem trónját, vagy István…?

Hosszan lehetne sorolni az epizódokat, de a lényeg: ez a provokáció is célt ért, a vita elindult. Valószínűleg el is fog durvulni, legalábbis annyira mindenképp, hogy ezután már az István, a királyról is mindenkinek ez jusson majd eszébe, ne a régi előadások torokszorító katarzisa. Sorjáznak a hamis érvek, hogy itt művészeti meg felfogásbeli kérdésekről van szó, a darabban pedig a hatalom meg a nép meg a mittudomén micsoda mindenkori viszonyának ellentmondásai voltak „időtlen térbe” helyezve… bla-bla. 

A magyar honfoglalás, a keresztény államalapítás egyáltalán nem az időtlen térben zajlott, mint ahogy az 1983-as ősbemutató sem, a hosszú évtizedek után először, a nagy nyilvánosság előtt bemutatott történelmi ereklyéinkkel, egyházi jelképekkel. A széles tömegek számára is érthető, értelmezhető, slágeres betétdalok megvillantottak valamit a hosszú időn át lefojtott nemzettudatból, a szabadság ízéből, ezeknek a daloknak máig ható üzenetük van. Néha talán még a szerzők akaratától is függetlenül, az István, a király a magyarok lelkében önálló életre kelt, a nemzeti identitás részévé vált.
Aki mindezt kigúnyolja, s le szeretné vinni a szakmai-művészeti viták szintjére – mintha valami egyszerű, ilyen-olyan feldolgozásokat megélt színdarabról lenne szó – az vagy egyáltalán nem érti, miről van szó… vagy pedig nagyon is jól érti.

Mint ahogy mi is értjük.