MiNap Online

Az Eurovíziós Dalfesztivál megint bebizonyította, mennyire életidegen és természetellenes minden olyan törekvés, amely kimondva, kimondatlanul homogenizálni, egységesíteni szeretné ennek a földrésznek a népeit, kultúráit. Nem is annyira a feledhető produkciókról van szó – bár ezek között is azok voltak némileg karakteresek, amelyek magukon viseltek valami nemzeti jelleget – de az egész körítés, a rendezvényt övező hangulat, szurkolás azt mutatta: az európai nemzetek igazából nagyon büszkék identitásukra, sajátosságaikra, és eszük ágában sincs ezt feladni, semmiféle globalizációs, üzleti vagy politikai törekvések kedvéért. Semmiféle egységes, európai „Euro-vízió”-ért.

Önmagában – mint zenei program - a fesztivál bennem kicsit mindig olyan benyomást kelt, mintha megállt volna az idő. A stílusok kavalkádja lehet(ne) akár izgalmas is, de ilyetén módon kutyulva inkább katyvasznak tűnik. Olyan, mint valami tőről metszett, improvizatív jazz-zenekar produkciója (ahol a zenészek ráadásul még be is vannak rúgva) és kalimpálja mindenki, ami eszébe jut.

Gyakorlatilag ma már csak itt láthatók a daliás, Modern Talking-korszakra jellemző, meghatározhatatlan nemi identitású előadók (fiúkból lett lányok, lányokból lett fiúk) s valószínűleg ez az egyetlen nagy zenei rendezvény, ahol Karel Gott sem keltene különösebb feltűnést, ha bevonulna, hogy pepita zakóban elénekelje a Lady Carnevalt.
Mi ezúttal ByeAlexszel menünk, de mehettünk volna Bunyós Pityuval, vagy akár Uhrin Bendekkel is, illetve a Rebeka nevezetű kutyusa nemi életét taglaló, közismert opussal… A szöveget úgysem értik odakint, ha meg különc fazon kell, az itt is, ott is megvan.

Egyébként nem Alex az első filozófus, aki dalra fakadt kis hazánkban, mint ismert, Sebeők János is megtette már ezt anno, a Big Brother villában. - Szeret engem a Big Bratyó, Jól áll rajtam a rövid gatyó – imígyen szólt felejthetetlen rap-slágere a könnyű súlyú Sebeőknek, aki szintén az ilyen körökben menő OTI-szemüveget viselte, viszont nem Vidor-sipkát vett fel hozzá, hanem kockás micit, valamint tarka bermuda-gatyát. Szerintem nem állt rajta jól.

ByeAlexnek mindenképpen a javára írandó, hogy soha, egyetlen percig sem kezdett el idétlenkedni a „jófejség” kedvéért, és nem is nagyon gyúrt rá, hogy a mai értelemben vett sztárnak tűnjön. Megvolt a show: elöl egy elég jó színpadi megjelenésű gitáros, hátul egy szép szőke nő, középen meg Alex a rozmaringos tücskös hintós nótával, amivel kapcsolatban azért helyenként feltámad az ember kíváncsisága, hogy tulajdonképpen miről is szól – de aztán meg úgy van vele, hogy végső soron nem mindegy? Ebben a mezőnyben egyáltalán nem ez a dal volt a legszörnyűbb, a finn tesók meg a német szövetségesek ezúttal beszavaztak minket az első tízbe (tizediknek, ami így együtt akár az európai jelenlétünk szinonimája is lehetne) úgyhogy most örülünk.

Mint ahogy annak is, hogy az „Euro-víziós” fesztivál nézőterén ott lengedeztek mindenfelé a nemzeti zászlók, s hogy ezúttal nem Brüsszelből akarták megmondani, melyik ország hogy muzsikáljon.