MiNap Online

Nagyon nem hiányzott már ez a hóesés – főleg azon gyönyörű, nemzeti ünnepünkön nem, amely a magyar ember szívében, lelkében is mindig évszakváltást jelent. A vidám napsütésben lobogó háromszínű zászlók, a vonuló huszárok, kokárdás fiatalok nemzeti nagyjaink szobránál, emlékhelyeinél elválaszthatatlan részei a magyar tavasznak, nemzeti identitásunknak. Sajnos, az is nyilvánvaló volt, hogy a rendkívüli időjárás mennyire kapóra jön majd azoknak, akik legszívesebben az egész ünnepet elfelejtenék, s lehetőleg mindenről beszélnének ilyenkor, csak arról nem, mit jelent a magyarság számára 1848. március 15.

Nagyon sok vihart megért már ez az ország - szó szerint és képletesen is - azóta, hogy 165 évvel ezelőtt, Landerer és Heckenast nyomdájában kinyomtatták Petőfi Nemzeti dalát és a 12 pontot arról, „Mit kíván a magyar nemzet?”

Azóta volt, hogy tűrték, volt, hogy tiltották, de ez az ünnep mindig ünnep maradt, s az is fog maradni, amíg magyar ember él a földön. Akár esik, akár fúj… mint például az idén.

Olvasom az epés értekezéseket, amelyekben azt kifogásolják, hogy a közszolgálati televíziós csatornák nem non-stop nyomták azt utakról a helyzetképeket március 15-én, hanem megjelentek azért a kínálatban ünnepi műsorok, dokumentumfilmek, Jókai-adaptációk is – és egyszerűen nem értem.
A pórul járt emberek indulatait – akik ott ragadtak valahol, egy-egy behavazott útszakaszon – természetesen könnyen meg lehet lovagolni (könnyebben, mint pl. egy huszár-paripát, amely már önmagában jelképe ugyebár a lábszagú nacionalizmusnak). Az viszont sehogy sem áll össze – mármint logikailag – miért kell, hogy lehet mindezt összemosni az ünneppel?

Beütött egy rendkívüli időjárási helyzet, ami bizony néha előfordul, akár örülünk neki, akár nem. Ennek sajnos mindig vannak károsultjai, az meg, hogy az illetékes szakhatóságok mennyire voltak urai a helyzetnek, majd kiderül.

Ettől azonban március 15-e még március 15-e marad, és ne vitassuk már el az ünnepléshez való jogát annak a több millió embernek határon innen és túl, akik éppen nem voltak úton, - s ha ezúttal a négy fal közé szorulva is – emlékezni akartak. Tisztelegni 1848 emlékének, ahogy talán évtizedek óta mindig teszik. Akár a televízió előtt, vagy egy-egy Petőfi versből, Jókai-regényből idézve meg a kor atmoszféráját, ha már koszorúzni most nem mehettek.

Nagyon durva és teljesen logikátlan bármilyen fórumon is azt sugalmazni, hogy esetleg több hó hullott az utakra, vagy kevesebb segítség jutott a bajba került embereknek azért, mert mondjuk az M1 műsorra tűzte a Kőszívű ember fiai-t, a Duna Tv-n pedig lejátszottak pár korabeli verbunkost.

A közbeszédet mindenesetre sikerült tematizálni (ahogy politológus körökben mondják) a hírek, kommentárok nagyjából 70-80 százalékban most is az időjárási helyzetről, az ezzel kapcsolatos vitákról szólnak. Alig-alig kerül említésre, hogy a napokban valami nemzeti ünnepe is volt a magyarságnak, s hogy mindez miről szól(na).
Amiben persze jelentős része van a média bizonyos ponton túl már öngerjesztő, „balhé-mechanizmusának” is, de ez jelen esetben nem sokat változtat a lényegen.

Ne engedjük elsinkófálni március 15-ét - hóba temetni Kossuth-ot, Petőfit, a Talpra magyar-t, a 12 pontot - menjünk el itt Miskolcon is minél többen március 17-én, vasárnap az ünnepi programokra.

Vannak dolgok, amelyek változnak, és vannak, amelyek állandók. A hó köszöni szépen jól van, s előbb-utóbb el fog majd olvadni, mert ilyen a természete. Víz lesz belőle, a víz pedig elfolyik, de a kő marad.

Ahogy Wass Albert írta:

Üzenem az otthoni hegyeknek: / a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek, / esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló. / A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Szepesi Sándor