MiNap Online

Az ősz a mi számunkra a kegyeleté, az emlékezésé. Mindenszentekkor, Halottak napján elhunyt szeretteinkre, október 6-án az aradi vértanúkra, november 4-én, nemzeti gyásznapunkon az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezünk. Mert az emlékezés fontos, és nem csupán a kegyelet miatt. Ha nem is mindig érezzük, hozzátartozóink sírjánál, emlékhelyeinken valamennyire a saját családi, nemzeti identitásunkat is keressük.

Akik jártasak a közéletben, tudják, hogy az emlékhelyek létrehozását általában a sokat megélt, idősebb lokálpatrióták szokták szorgalmazni a településeken, időt, fáradságot, helyenként anyagi áldozatot sem kímélve.

Ők azok, akik a saját megszenvedett tapasztalataik okán tudják, mit jelent Tamási Áron igazsága: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ha ragaszkodni tudunk a gyökereinkhez – illetve egyáltalán ismerjük ezeket valamennyire – akkor mindig otthon leszünk „valahol a világban”.

A mi nemzeti identitásunkat nagyon sokféleképp próbálták, próbálják összezavarni, sajnos, nem is egészen eredménytelenül. A történelmi, gazdasági, politikai okai egyaránt meg vannak ennek, pedig egyáltalán nem kellene, hogy így legyen.

Mert - Szabó Dezsővel ellentétben - én például azt vallom, hogy korgó gyomorral még lehet Himnuszt énekelni. Ha viszont a szövegét sem ismerjük, akkor már valóban nem lehet.

És ekkor van az igazi probléma. Tudniillik, ha egy nemzet nem hisz magában, ha nem tud rátalálni önmagára, akkor soha nem lesz képes igazi teljesítményekre, gazdasági téren sem. S akkor állandósul a korgó gyomor.

Nagyon sok rendezetlen, tisztázatlan dolog van (talán nem véletlenül) máig is történelmünk, identitásunk területén. A legfontosabb talán az lenne, hogy merjük végre nevükön nevezni az ellenségeinket, a hőseinket, nemzeti ünnepeinket, tragédiáinkat.

S főként ne fogadjuk el, hogy az önfeladás titulusaként egyesek kitalálták számunkra a "megbékélés" szót. (Mivel a „balekség” mégsem hangzana valami elegánsan.)

Szepesi Sándor