MiNap Online

Otthoni szóhasználattal első elemista, „hivatalosan” az általános iskola első osztályos tanulója voltam. Nem sejtettem többet az országot uraló sötétségről, mint a verőfényes reggelen ébredő ember, a megelőző hajnal ködéről. A Gyakorló Iskola, vagy az előbbieknek megfelelő kettős nyelvhasználat értelmében „a volt zárda”, Miskolcon a Városház (Tanácsház…) téren volt, alig néhány utcányira házunktól. Az első két órát követően nyílt az osztályterem ajtaja és sápadtan, idegesen, egymás után jelentek meg a szülők, köztük édesanyám, hogy hazavigyenek minket. Kérdéseimre azt a választ kaptam, siessünk, mert „megindult a Gyár”, s nekünk a hazaút keresztezte a vonulás útját. Nem biztos, hogy át tudunk majd „kelni” a Hunyadi utcán, hangzott a fel nem fogható magyarázat, mintha egy félelmetesen kiszámíthatatlan lávafolyam vagy mindent pusztító ár hömpölygésére kellene számítanunk a reggel még kedélyesen biztonságos, napfényben fürdő utca helyén.

Elkéstünk. Mire a néhány métert az iskolától a főutcáig megtettük a forradalom lávafolyója már odaért. De nem pusztító, alaktalan, boltok kirakatait betörő, autókat borogató tömegben, hanem csodálatosan rendezett nyolcas sorokban, énekelve és kiabálva jöttek végeláthatatlanul a Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri Gépgyár munkásai vagy inkább Munkásai, a szó szent-józsefi és nem „osztályi” értelmében. Kék és szürke ruhák, esetlen bakancsok, fiatalok, öregek, szegények és még szegényebbek, a tegnapok túlélői, a hadiüzemek és kommunista szombatok kizsigereltjei, a pufajkások holnapi áldozatai, az elmenekülők, az itthon maradók, a mártírok és köztük – az emberi természet és a nagy számok törvénye alapján - a majdani megalkuvók és árulók is. Édesanyám erősen markolta mindkettőnk izzadságától csúszós kezemet. Felnéztem rá. Sírt. – „Anyu mi van, miért sírsz? Baj van?” – rettentem meg. – „Nem, kisfiam nincs baj, csak nézd, egyetlen vörös rongy sincs köztük” – mutatott a minden sor két végén vitt hatalmas nemzetiszínű zászlókra. Nem értettem miért kiabálják „mars ki ruszki”, hiszen azt sem tudtam a szó mit jelent, de „megértettem,” hogy „aki magyar velünk tart” s láttam, ahogy egyre többen sorolnak be a járdákról, meg sem állva a messzi Műegyetemig.

Hazaértünk. A másnapi Észak-Magyarország fejlécén hétéves magyar kisfiúként, életemben először láttam meg hazám igazi címerét, s onnantól kezdve valamennyi újság címoldalát kitépve eltettem, gyűjtöttem a papírmasé váram talpazataként szolgáló sziklába – egészen addig őrizve az egyre kisebbé vált címeres címlapokat, míg édesapám januári letartóztatásakor, házkutatástól tartva édesanyám el nem égette azokat. Tárgyi emlékként számomra így csupán Kossuth címeres bizonyítványom maradt, melyet a félévi bizonyítványosztáskor „természetesen” felülragasztottak, majd év végére újra cseréltek, de megtarthattunk.

A napi gondok, törekvések, sikerek és kudarcok, a mindennapok kicsinyes kűzdelmei, a démonizálás (ellenforradalom) majd a relativizálás (az októberi sajnálatos események) évtizedei alatt úgy tűnt, ’56 végleg elmerült. Ezért, ha valaki azt mondta volna nekem vagy nemzedékem más tagjának akár 1988-ban is, hogy kevesebb idő alatt, mintsem egy gyermek járni vagy beszélni megtanul, újra ünnep lesz az a nap, és a magyar címer – a felejthetetlen plakát képe szerint - a Kádár-címert mint gipszburkot széttörve, újra a középületeken ragyog – elmebeli épségében kételkedtünk volna. De vajon nem hasonlóképpen válaszolt volna az angol katona a számára győzedelmes első világháború végén, a felvetésre, hogy a világbirodalom szívétől kőhajításnyira levő, nyelvétől is megfosztott, örök időkre leigázottnak gondolt Írország függetlenségéig már csak hónapok hiányoznak?

Ezekilencszázötvenhat számunkra talán legnagyobb üzenete az örök igazolása annak, hogy az igazságtalanság, a gonoszság, a hatalom tébolyultjainak uralma soha nem örök, s pusztulásuk akkor a legközelebb, amikor a legerősebbnek látszanak és a leginkább legyőzhetetlennek hiszik magukat. Kicsiben-nagyban.

Dr. Pfliegler György
egyetemi docens