MiNap Online

Mindenki másként éli meg a tanévnyitókat: van, aki szorongással, van, aki érdeklődéssel, várakozással, s nyilván olyanok is vannak szép számmal, akik egyszerűen örülnek az ünnepnek, a tanárok, diákok közösségi élményének. Jó néhány ilyen ünnepségen részt vettem már életemben, s a számtalan változás, pozitívum mellett azt kell mondanom, sajnos vannak állandónak tekinthető bakik, negatívumok is. Ezek egyike, hogy az ünnepi beszédek nagy részében szinte lehetetlen megúszni ilyenkor a „nemzet napszámosai” utalást – a pedagógusokra vonatkoztatva – ami hatásos lehet bizonyos irodalmi művekben, megközelítésekben, közhelyszerű, fellengzős emlegetése viszont egyenesen a tanári hivatás lényegét cáfolja.

A „napszámos” jelző a magyar nyelvben mindig az egyik napról a másikra tengődő ember szinonimája volt. Általában azok mennek el napszámba – kapálni, maltert hordani, s más átmeneti munkákra – akiknek nincs állandó jövedelmük, s napi bérük a napi létfenntartást szolgálja. Ebben a kényszer szülte tevékenységben nem nagyon lehet hosszú távú koncepciót, különösebb perspektívát felfedezni - márpedig ha létezik hivatás, amelynek a művelése hosszú távra kellene, hogy szóljon, és egész generációk későbbi életét határozza meg, akkor az éppen a pedagógusoké.

Amelyik tanár napszámosnak érzi magát, abból soha nem lesz igazán jó tanár, s most egyáltalán nem az anyagiakról van szó. Igen sok szakma képviselőit fel lehetne sorolni, akik jelentős, fontos munkákat végeznek, aránylag csekély anyagi elismerés ellenében. Minden lényegi koncepciót nélkülöző, „napszámos” szemlélettel azonban egyik pályán sem lehet hosszabb távon megmaradni, karriert csinálni.

A nemzet és a napszámos fogalmát pedig főleg nem lehet együtt említeni – a nemzetét senki nem szolgálhatja napszámosként, egyik napról a másikra szóló, kényszer szülte megoldásként. Ez így együtt nem csak, hogy nonszensz, hanem egyenesen marhaság mindenki számára, aki népben, nemzetben gondolkodik. 

Azért említem meg mindezt, mert számtalan ifjú tanár rokonom, ismerősöm van, s látom rajtuk, mennyit küszködnek az önmeghatározással. Sok új kihívással kell szembesülniük, elmondásuk szerint főleg a szegényebb területeken tapasztalják, hogy egyre több olyan feladat hárul az iskolára a gyerekekkel kapcsolatban, amelyeket egyébként a családnak kellene megoldania.

Egy tanintézmény nyilván soha nem veheti át a család szerepét, az viszont a jelenlegi oktatáspolitikának is fontos célkitűzése, hogy az iskola ne csupán tanítson, hanem neveljen is.

A pedagógus pedig ne napszámos legyen, hanem nevelő, a tudás, a tisztesség, a szorgalom magvetője - amint annyi szép példát találhatunk erre, akár a magyar irodalomban is.

Szepesi Sándor