MiNap Online

Ismerősöm a megye egyik legnagyobb foglalkoztatójának számító cégcsoportnál dolgozott már néhány éve, amely országosan is a TOP 100 között kap helyet minden évben. Időnként megjelennek a sajtóban is, megszólalnak nagyobb változások kapcsán elmondva, hogy mennyire fontos számukra a törvények betartása, a dolgozóik megfelelő megbecsülése. A valóság azonban olyan távol van ettől, amelyet talán az elkoptatott hasonlatok sem nagyon tudnának visszaadni. Állandó harc a minimálbérért, folyamatos túlmunka túlórapénz nélkül, jelenléti ív hamisítás, a munkavédelmi előírások be nem tartása és még hosszan lehetne sorolni azokat a munkáltatói törvénytelenségeket, amiről ma kishazánkban „mindenkinek van egy sztorija…”

Ismerősöm sem innen akart nyugdíjba menni – no, nem mintha manapság lenne nyugdíjas munkahely. Végre akadt is egy jobb ajánlat (persze, az ajánlat mindig szebb, mint aztán a valóság), magasabb órabér, elfogadható fizetés és juttatások. Többkörös felvételi, végül az utolsó 35-ből két embert választanak, az egyik ő. S, hogy milyenek a mai viszonyok munkáltatói fronton: noha a felvételiztetés alatt nyíltan beírja, elmondja, hogy van jelenleg munkahelye, csak jobbat keres, az ukáz elég sajátságos, öt nap múlva kezdeni kell. Vagy most, vagy soha.

Mit tehet ilyenkor az ember? Ismerősöm megírja a felmondását, bekopogtat főnökéhez, szépen elmondja, mi a helyzet, segítséget kér, hogy leszámolhasson, és ne kelljen ledolgoznia a felmondási időt. Nem gondolja, hogy ezzel baj lehet, hiszen annyiszor vágta már a főnök a szemükbe, amikor az elmaradó túlórapénzt vagy a minimálbért reklamálták, hogy el lehet menni máshová, húsz ember is vár egy helyre, hogy bekerülhessen…
Ehhez képest persze nem megy rendben semmi, főnök kiakad, ordít, nem hajlandó segíteni, sőt! Fenyeget, 35 munkanapos felmondási időről beszél, ígéri, úgyis elintézi, hogy ne jöjjön össze az új hely, aztán majd jól ott marad munka nélkül az ismerősöm.

Nincs mit tenni hát, ismerősöm rendkívüli felmondást ír. Indokként a rengeteg visszásságból csak egyet ír be. Nem akar nagy bajt a cégnek, még most sem, mégis csak itt dolgozott majd négy évet. Rendkívüli felmondással be a cég vezetőjéhez. A reakció szinte ugyanaz. Igazgatónő ordít, mindennek elhordja ismerősömet, legfőképpen hálátlannak. A felmondást lobogtatva sikítja, hogy mert ilyen indokot beleírni. Ismerősöm félszegen csak annyit mond, ha egyszer így van.

„Jól van, takarodjon akkor innen!” zárja le a hepciáskodást az igazgatónő. Búcsúzóul pedig egyetlen kérdést szegez még választ sem várva ismerősömnek:
– Tényleg azt hiszi, hogy a másik helyen majd megbecsülik?

Nem. Sok százezer szakmunkáshoz hasonlóan nem gondolja azt, hogy egy másik munkahelyen majd megbecsülik akár őt, akár a munkáját.

Már azzal is megelégszik, ha kifizetik a túlóráját…

Horváth Imre