MiNap Online

Ősz elején úgy adódott, hogy végre megindult a miskolci Rákóczi utcán álló társasház – melyben lakom – tetőfelújítása. Egy egyszerű és praktikus „héjazatcserének” indult, több lett belőle. Több, mert a munkák közben egyik hétvégén a szomszédokkal a tetőn járva papírokra leltünk egy régi-régi ládában. Papírokra, melyek egytől-egyig emlékek voltak, korábbi korokból. A ház és egyúttal Miskolc korábbi koraiból.

A megtalált emlékek között voltak kották az 1800-as évek végéről, voltak regények, drámák az 1900-as évek közepéről – amikor még polgári házként, a szóbeszéd szerint a gróf Haller család miskolci lakhelye volt –, voltak dokumentumok az 1940-es évekről, amikor járási tanácsnak adott otthont ez a jobb sorsra érdemes, kedves ház, s voltak olyan dokumentumok is, melyek még az előző tanácsi rendszerben működő bérlakásokról, azok lakóiról tanúskodtak. Jegyzőkönyvek, közösköltség-tartozásokat számon tartó jegyzetek, és persze régi-régi újságok az ötvenes évekből (melyek egyébként ma már a Miskolci Napló szerkesztőségében lévő egyik fiókomat gazdagítják, gondolván, ott jobb helyen vannak - ha már újság).

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy - legalábbis a mi társasházunkat tekintve – annak is különleges jelentősége volt, hogy megtaláltuk ezeket. Mai szemmel persze természetes, mert összefogott a közösség a legidősebb lakótól, Marika nénitől kezdve – aki egyébként a társasházzá alakítástól kezdve mindig itt lakott – az itt sem lakó tulajdonosokon túl, a pár évvel ezelőtt ideköltözött emberekig, családokig, de nem volt ez mindig így. 2008-ban mikor ide költöztem már éreztem, hogy itt mesélni tudnának a falak, persze ha volna rá igény. Akkor azonban még nem volt.

Lett. Eltelt ugyan pár év, de lett. Kellett talán ehhez az is, hogy a ház műszaki állapotát tekintve a 25. órájába lépjen, hogy azonnali tetőfelújításba kelljen kezdeni, annak érdekében, hogy ingatlanjaink biztonságban maradjanak. Tetőfelújításnak indult, s közben felfedeztük a házat, és egymást is. A lakóközösség immár valóban közösségként kezdett dolgozni, pusztító ecetfákat kezdett eltüntetni, rég nem működő lépcsőházi ajtókat felújítani,  és emlékeket keresni, találni a tetőn, a pincében (és képeket akár még a népszerű közösségi portálon működő „Miskolc, a múltban csoportban” is), hogy tudjuk hogy is nézett ki otthonunk régen). És találtunk.

Ma már kezdjük sejteni, hol, milyen falak között élünk mi, itt a Rákóczi után. Tudjuk, és büszkén vállaljuk, hogy társasházunk történelme, Miskolc történelmének egy szelete, talán olyan papírokat, iratokat találtunk, mely a város történetében is jelentős, de legalábbis fontos. Miskolcon az elmúlt évtizedekben sok-sok épületet, mi több városrészeket szanáltak, és építettek helyükre új, modern házakat, utakat, köztereket. De „hálistennek” minden akkori törekvés ellenére maradtak még olyan épületek, amelyek tudnak mesélni közös múltunkról, feltéve, hogy akarjuk is”. Ahhoz persze, hogy ezek a mesék, történelmünk szeletei megelevenedjenek, akarat kell, összefogás.  Összefogás (társas)házon belül és kívül, azért, hogy megismerjük múltunkat.

Ahogy Babits Mihály mondja: „Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” Tegyünk hát így minél többen, kapaszkodjunk a múltunkon át a jövőnkbe.

Tajthy Ákos