MiNap Online

A halottak napja legáltalánosabb szokása a sírokon történő gyertyagyújtás. De a szeretteinkre való emlékezés elsősorban nem szertartásokkal, hanem lélekben történik és nincs egy naphoz kötve. Hálát kell adni azokért, akiket Isten nekünk adott, és akiknek az életét a mienkkel összekötötte. Ennek az emlékezésnek az értelme akkor értékes, ha szeretteinket körülvesszük még haláluk előtt szeretettel és jóságunkkal. Így lesz értelme a későbbi megemlékezésnek, mert a Biblia szerint: „Az igazak emlékezete áldott”.
 
Minden évben visszatérő ünnepekről van szó, amikor a reformáció eseményéről és a halottak napjáról beszélünk. Forduljunk éppen azért a történeti gyökerekhez, hogy a két esemény alapját és kiindulását szemügyre vehessük. A halottak napja középkori eredetű ünnep. Sevillai Izidor pápa (636) rendelte el, és elterjedése Odil clunyi apát nevéhez fűződik, aki a szerzeteseket utasította, hogy a mindenszenteket követő napon emlékezzenek meg imádságukkal a halottakról.
 
A keresztyén egyház életében 1517. október 31-én egy olyan fordulat következett be, melyet előre látni nem lehetett volna. Luther Mártont, mint szerzetest mélyen megrendítette egy olyan esemény, ahol a bűnbocsánat Bibliától idegen megfogalmazásával találkozott, és lelkiismerete arra kényszerítette, hogy erre válaszoljon. Megfogalmazta 95 tételben, hogy a Biblia mit tanít a hitről, a megtérésről és a bűnbocsánatról. Ez azonban az addig elfogadott tanítással teljesen ellentétben állt, így óriási vitát váltott ki és nagy lelki küzdelmet indított el. Mi hát az igazság a hit kérdésében? Ezzel indult el a reformáció, mely amint a neve is mutatja, arról szól, hogy az egyház nem élhet a hagyományból, a megszokott és eddig igaznak elfogadott tantételekből, hanem mindent újra meg kell vizsgálni.

Az egyház, melyet eddig állításaiban változhatatlannak és öröknek hitték megújulásra szorul mégpedig a Biblia, közelebbről a Jézus Krisztus kijelentései alapján. Példával élve, amint egy hangszer mondjuk egy zongora lehangolódik, újra kell hangolni, hogy a muzsika tiszta legyen. A víz a forrásból elindulva tisztaságából veszít, tehát vissza kell menni egészen a forrásig. Szépen megfogalmazza ezt egy imádság, amelyet 1528-ban a berni disputa résztvevői közösen mondtak el: „kérjük, hogy a mindenható Isten ajándékozzon meg bennünket szent igéjének helyes és igaz értelmével.” Ebben a mondatban a reformáció igazsága benne van: az egyház nem tekinthet úgy magára, hogy birtokban van az igazságnak, hanem ezt újra és újra keresni kell. Más szóval ez azt jelenti, hogy „az egyház nem intézmény, hanem esemény”, azaz nem statikus, változatlan, örök igazságok rendszerében élő, hanem dinamikus, Isten titkait mindig kereső és újat tanulni kész közösség. A reformáció azt jelenti: „Az egyháznak mindig meg kell újulni”. Az egyház reformációja, megújulása tehát nem új alapítását, vagy renoválását jelenti, hanem azt, hogy egy csodára építünk, és arra hagyatkozunk, arra ugyanis, hogy az egyház egyedül Isten kegyelméből és az ő jelenléte révén válhat keresztyén egyházzá.

Az egyháznak, ha a reformációt megértette oda kell fordulni a ma élő ember legégetőbb kérdéséhez, ahhoz, hogy ez a változás és megújulás az ember életében is végbemenjen. Ezt a feladatot legszebben Einstein fogalmazta meg, amikor ezt írja: „A mai ember problémája nem a tudás, hanem az emberi szív, vagy átalakul az érzület, vagy elpusztul az ember”.  A reformáció ott folytatódik, hogy az egyház felelősnek érzi megát az ember átalakulásának a nagy kérdésében. Ez a világ megmaradásának az egyetlen feltétele. Egyház, ember, világ a reformáció nagy hálózatának egy-egy láncszeme.
 
Miskolc, 2011. október 26.
 
 
                                                                                  Dr. Szathmáry Sándor
                                                                                        teol.professzor