MiNap Online

Magyarországon is szóba került, hogy – tekintettel a nehézségekre – a gazdagabbak, akár önként is, nagyobb részt vállalhatnának a közös terhek viseléséből. A kezdeményezés, amelyre külföldi példák is vannak, nem csupán gazdaságilag lehetne hasznos, hanem a társadalmi feszültségeket is enyhíthetné. Nem véletlen, hogy éppen Nagy-Britanniában és Franciaországban találkozhatunk hasonló elképzelésekkel: ezek azok az országok, ahol a közelmúltban többször utcai zavargásokba torkolltak az ottani társadalmakat feszítő ellentétek.

Tény és való: Magyarországon sem övezi valami általános, elsöprő szimpátia a gazdagokat, aminek több oka is van. Említhetjük a társadalom végletesen legatyásodott állapotát, az ebből (is) adódó, szinte már magyar örökségnek számító, hagyományos irigységet; a közvélekedést, hogy sok pénzhez jutni csak irdatlan gazemberségekkel, mutyikkal lehet – s hát az sem elhanyagolható tényező, hogy mindez sok esetben sajnos igaz is. A közvélemény a tehetősebbeket ma is a rendszerváltozás után ilyen-olyan módon megtollasodott, irritáló újgazdagokkal azonosítja, a „bankár” pedig, a svájci frank ámokfutása óta, egyenesen a patás ördög szinonimájává vált.

Az ellenszenv egyik fő oka azonban, hogy (új)gazdagjaink többsége, máig sem képes igazi elitként viselkedni.
 
A társadalmi rétegződés – például vagyoni állapot szerint is – alapvetően természetes és egészséges dolog. Kísérleteztek már olyan rendszerrel, ahol mindenki egyszínű – vörös - meg proletár, de nem sok sikerrel járt a dolog. (Isten nyugosztalja áldozatokat.)
Attól azonban, hogy valakinek így vagy úgy, sikerül meggazdagodnia, még egyáltalán nem lesz egy csapásra „elit” – s éppen ez az egyik fontos terület, ahol Magyarországon jelentős társadalmi deficit tapasztalható.

Az újgazdag ugyanis érdemnek tekinti a gazdagságot, az elit csupán állapotnak. Az újgazdagnak cél a pénz - az elitnek csupán eszköz. Az újgazdagnak törzsasztala van minden jobb vendéglőben, de a száz méterre található, művészeti galériába már idegenvezetővel sem találna el. Az elit ismerős a világ számtalan pontján, de nem csupán a luxusüdülések miatt. Külföldön is viszonyít, összehasonlít, tapasztalatokat szerez, és amit érdemes, megpróbál átültetni a hazai gyakorlatba. (Emellett azonban azt is tudja, milyen szobor áll szülőhelye főterén.)
Az újgazdag 10 000 (tízezer) forintot ad azon iskola alapítványának, ahol a csemetéje tanul, s aztán kiveri a balhét, ha ez nem jelenik meg - névvel, összeggel, köszönetnyilvánítással - a helyi lapban. Az elit több milliót adományoz templomépítésre, és kiköti, hogy névtelen kíván maradni.

Az újgazdag nemigen tudja elsőre megkülönböztetni a ló elejét a hátuljától, de lovagol, mert ez amolyan „úri” kedvtelésnek számít, múltja, hagyománya van. Az elit könyvet ír a „Lovakrul”, s programszerű szakértelemmel próbálja átültetni a hazai köztudatba ennek a sportnak a szépségeit. (Széchenyi)
Az újgazdag az árvizeknél azt nézi, mit lehet majd simlizni az újjáépítéseknél - az elit megpróbál segíteni, akkor is, ha ehhez nem fűződik közvetlen érdeke. (Wesselényi)

Az újgazdag ételre, italra, hivalkodó luxusra költ, az elit iskolákat támogat, múzeumot alapít. Az újgazdag kiöltözik, az elit elegáns. Az újgazdag elmegy a rangos társasági rendezvényre – az elitet észre is veszik.

Sokáig lehetne még sorolni, de talán ennyiből is látszik – hiszen itt élünk, mindannyian – mi a különbség. A stadlerjóskák, privatizátorok, olajszőkítő-dinasztiák, off shore-lovagok, (devizahitelek) hazájában jelzésértékű lehetne, ha gazdagjaink legalább most képesek lennének igazi elitként viselkedni, szolidaritást vállalni.

Szepesi Sándor