MiNap Online

Újabb fejezettel gazdagodott szerdán a sajátos magyar abszurd: az utak egy részén demonstráló rendvédelmisek akadályozták a forgalmat, pár méterrel messzebb pedig szolgálatban lévő kollégáik próbálták valahogy kezelni az ennek következtében kialakuló káoszt. (Aztán lehet, hogy szolgálatváltáskor helyet cseréltek.) Számomra a groteszk részletektől eltekintve is nehezen áll össze ez az egész: nem a figyelemfelkeltő akciókkal van baj, de éppen a RENDőrök, RENDvédelmisek azok, akik már a nevükben is képviselnek valamit, amihez minden helyzetben méltónak kellene mutatkozni.

Nemigen tett jót az egyenruhások társadalmi megítélésének, hogy jó ideje szinte csak akkor hallunk róluk, ha a saját érdekeiket próbálják védeni. Tény és való: mások is tüntetnek, de a „mundér”, főleg pedig a fegyveres erők, testületek iránt mindig élt egyfajta önkéntelen, tradicionális tisztelet az emberekben. Most viszont lassan már ott tartunk, hogy szinte kizárólag útlezárások, tüntetések, bohócruhás demonstrációk jutnak eszünkbe róluk - s ha ezzel mondjuk a bűnözők is így vannak, az bizony nagyon nem jó!

Az emberek szeretnének bízni a rend egyenruhás őrzőiben, drukkolnak, hogy eredményesen tudjanak dolgozni – nem szeretik viszont a kényelmetlenséget, a bugris mentalitást, a garázdálkodássá fajuló utcai akciókat. Nem könnyű nekik megmagyarázni, miért kell időről időre több órás dugókba keveredniük, éppen azok miatt, akik a rend védelmére esküdtek fel, s azt sem, hogyan fajulhat odáig a helyzet, hogy az amúgy sem különösebben nagy tekintélynek örvendő, magyar rendőr már saját magát is bohócnak nevezi!

Nem értik, hogy az ország jelen helyzetében miért pont annak a területnek egyes képviselői ragaszkodnak tűzzel-vassal extra kiváltságaikhoz, amely a legjobb indulattal sem nevezhető valami sikerágazatnak (közbiztonság), s azt sem, hogy az identitásukat, létjogosultságukat kereső szakszervezetek, a pozícióikat féltő szakszervezeti vezetők – érdekvédelem címén - miért használják önző, nem egyszer átlátszó politikai célokra az egyenruha hagyományos presztízsét.

Sajnos, ma is sokan vannak, akik úgy félnek az igazi, szó hagyományos értelmében vett Rend-től, mint ördög a szenteltvíztől. Akik a demokrácia, az emberi szabadságjogok szép szólamai mögé bújva, valójában a rendetlenség, az ebből adódó kiszolgáltatottság fenntartásában érdekeltek minden területen: a közbiztonságtól a gazdaságig. Még a kínai miniszterelnök látogatása idején is láthattunk pár kókadt flaszter-partizánt Tibet szabadságáért tüntetni, ami jelen helyzetben már egyenesen a tragikomédia műfaját súrolja.

Ezek a jóemberek (akiket még véletlenül sem láthattunk soha a szlovák nyelvtörvény ellen, vagy esetleg Erdély autonómiájáért demonstrálni) bizonyára jóval többet tudnak a geopolitikai, gazdasági, összefüggésekről, mint mi, átlagos földi halandók. Bizonyára pontosan tudják, hogy Tibet – amelyet a magyarok 90 százaléka a térképen sem találna meg – szabadsága egy csapásra megmentené az euro zónát. Beruházások tucatjait generálná Magyarországon, megfékezné a görög krízis hatásait, s megnyugtatná a pénzügyi válság kiújulásától rémüldöző európaiakat. Szabadon áramlana felénk a kihelyezésre váró, hatalmas tibeti tőke, nem kellene többé Kínával foglalkozni, amely állandóan csak az emberi jogokat tiporja. (Ezt mondják, ugyebár)

Mondom, mindezeket ők bizonyára pontosan tudják, s ebbéli felelősségük teljes tudatában kérték számon a kormány tagjain, miért nem bosszantották - jó házigazdaként - Tibet ügyével éppen most, az Európa szerte Messiásként várt kínai miniszterelnököt.
Mert ha esetleg mégsem így volt, akkor csak arra lehetne gondolni, hogy egyesek végtelen politikai cinizmussal, a következményekkel nem nagyon (vagy nagyon is) törődve próbáltak megzavarni egy fontos és sikeres diplomáciai eseményt - ami nagyon szomorú dolgokra enged következtetni.

Van elég bajunk, ha valamikor, most tényleg együtt kellene keresnünk – és támogatnunk – a jó megoldásokat. Ne tegyünk úgy, mint az egyszeri székely, akinek elverte a jég a szőlőjét, a maradék pár tőkének meg maga esett neki a fejszével, mondván hogy: „Lássuk Uram Isten, mire megyünk ketten!”
Szepesi Sándor