MiNap Online

Nyár van, tombolnak a különféle falu-, főző- és egyéb „napok”, szinte minden kis hazai település próbálja felfedezni a hagyományos(nak szánt) rendezvényekben rejlő, turisztikai vonzerőt. Ez a vehemens törekvés azonban a kezdeti jópofaság után, egyre inkább kezd átfordulni önmaga paródiájába. Jobb híján éppen azt a városokra jellemző harsányságot, művi ordenáréságot próbálják meg ráhúzni a kedves kistelepülésekre, amely elől sokszor vidékre próbálunk menekülni.

Az elmúlt évtizedekben pótolhatatlan értékek mentek veszendőbe a magyar falvakban (is), elszánt gyűjtők mentették, amit lehetett, de magát a folyamatot nem tudták megfordítani. A téeszesítéssel, erőltetett iparosítással gyakorlatilag felszámolták azt a hagyományos, paraszti életformát, amelynek a támogatására, életben tartására, sok nyugati országban ma is hatalmas pénzeket költenek.
Az sem újdonság, hogy a rendszerváltozást követő időszakban tovább romlott a magyar falvak helyzete, mi itt Borsodban különösen látjuk, érezzük ennek a szomorú következményeit.

A települések azonban élni akarnak, s lassan divatba jött az, amit Bükkszentkereszt korábbi polgármestere így fogalmazott meg: „Ha egy falunak nincs történelme, különlegességei, akkor csináljon magának!”

S lőn: valamirevaló kistelepülésen ma már nem múlhat el nyár főzőverseny, különféle Találkozók illetve Napok nélkül. Napja van ugyebár magának a településnek, a település védőszentjének, a vidékre jellemző népművészetnek, foglalkozásoknak, stb.
Ha a környéken megterem valamiféle kerítésszaggató nedű, az már kiváló alkalom arra, hogy összerittyentsenek egy Bor Napját – természetesen hagyományteremtő szándékkal. Ha valamelyik buzgó helytörténész kinyomozta, hogy Mátyás király háromszáznyolcvanöt paripája közül az egyik erről a vidékről származott, máris megvan az indok a Mátyás Király Napok megrendezésére. Ahol a cseresznye terem bőven, ott Cseresznyéző Napok vannak, ahol meg a szilva, ott Szilvalekvár-főző Napok.

Eme „turistacsalogató” rendezvények közös jellemzője szokott lenni a helyi műkedvelőkből verbuválódott fúvószenekar illetve mazsorett-csoport – mely utóbbi nagyjából úgy illik egy magyar falu hagyományőrző rendezvényére, mint muraközi lóra a hímzett tangabugyi. A derék fúvósok odaadó buzgalommal rötyögtetik a Klapka-indulót (vagy valami hasonlót) többnyire olyan falsul, hogy a jámbor néző még harmadnap is a fejét rángatja a hallójáratait ért kulturális terrortámadástól. A nyársat nyelt mazsorettek lelkesen aprózzák a megbicsakló ritmusokra, aztán – ha nagyon szerencsénk van – esetleg láthatunk még bőgatyás, ostorpattogtató hagyományőrzőket is (épp összeillenek a mazsorettekkel) a helybeli Betyár Élet MgSzövetkezet támogatásával – ami persze minden létező helyen, még a bőgatyán is fel van tüntetve, hogy jövőre is legyen lóvé.

Ha lecsalogatnak díszvendégnek valami országosan ismert sztárt vagy politikust, esetleg a média is hírt ad a dologról, ha meg nem, legalább jól berúgtunk együtt. (Ezt ugyan máskor is lehet, de egy falunapon még berúgni is más.) Sokszor sikerül mindezt megfejelni még egy-egy motoros-találkozóval is – szigorúan a népi hagyományok jegyében – a tájjellegű fütyülős barackot meg miniszoknyás hostessek kínálgatják, mert a megbízott rendezvényszervezőt a suliban nemigen képezték ki külön a falu témaköréből, így itt is ugyanazt nyomja, mint egy fővárosi workshop-on.

Rengeteg ilyen rendezvényen voltam az utóbbi években, de egyre kevésbé tudok rajtuk derülni, vagy szórakozni. Kicsit az elárvult, magára hagyott magyar falu segélykiáltásának érzem az egészet, amely megfelelő támogatás, értékmentés híján, ilyen bóvlikkal próbálja magára felhívni a figyelmet.

Az igazi, hiteles paraszti hagyományok felélesztésével, ápolásával, az így előállított élelmiszerekkel – csakúgy, mint Ausztriában, Svájcban és másutt – nálunk is jóval több turistát lehetne „vonzani”. A hajlam és az indíttatás megvan – valószínűleg a génekben - szűkebb pátriánkban ma is működnek olyan több generációs, családi gazdaságok, ahová tanulmányi utakat szerveznek az iskolák. Ha igazi, védett piacot kapnának a magyar termékek, valószínűleg jóval kelendőbbek lennének, mint a dioxinos brazil paprika, a spanyol uborka vagy a kínai fokhagyma.

Hellyel-közzel még az is előfordulhatna, hogy esetleg tudnánk, mit eszünk meg, mert mostanság úgy vagyunk ezen a nagy, liberalizált uniós piacon, mint a székely legény, mikor mondta az anyjának:
- Idesanyám, nem elég savanyú ez a káposzta!
- Fiam, hát ez mákostészta!
- Annak viszont elég savanyú…
Szepesi Sándor