MiNap Online

Talán csak történelmi távlatokban válik majd igazán világossá, mit jelent a magyarság számára a Nemzeti Összetartozás Napja, s mindaz, amit szimbolizál. Itthon még kicsit tétova volt az ünnep, hiszen számunkra egyrészt természetes, hogy nap mint nap megélhetjük magyarságunkat (persze: ki így, ki úgy), másrészt pedig erősen érezteti még hatását az elmúlt évtizedek lelki Trianonja is. A „merjünk kicsik lenni”, valamint a mindenek fölé emelt „európaiság” kettős szorítása, ami valahogy úgy lett kitalálva, hogy a világon mindenkinek az érzékenységére tekintettel kell lenni a földrészen, csak a magyarokéra nem.

Egészen mást jelentett viszont az ünnep a határon túli magyarok számára, akiket idestova száz éve, egyetlen tollvonással kényszerítettek kisebbségi létbe. Az új körülmények között is felvállalt magyar identitás sokszor kifejezett hátrányt jelentett számukra, az anyaországtól pedig évtizedeken át szinte semmilyen segítséget nem kaptak. S mégis, máig milliószámra megőrizték magyarságukat – makacsul, összeszorított fogakkal, akkor is, ha ez nem talált viszonzásra. Most végre hivatalosan is kimondatott, hogy összetartozunk - Kanadától Ausztráliáig, Erdélytől Kárpátaljáig, határon innen és túl - mi magyarok mindannyian felelősek vagyunk egymásért.

A „nagyok", akiknek a világtörténelem legigazságtalanabb (de vigyázat: egyáltalán nem ostoba, hanem nagyon is átgondolt és előkészített!) békeszerződését köszönhetjük, most éppen uniósdit játszanak. Ahol úgyis átjárhatóak a határok, tehát szinte lényegtelen, hogy hol húzódnak.

A „nagyok” azonban pontosan tudják, hogy ez nem igaz. Bizonyos határok, bizonyos fokig most éppen átjárhatóak, de egyáltalán nem szűntek meg, és nem is fognak soha, mert egyszerűen természetellenes lenne. Ez még kicsiben sem működött: szétesett Jugoszlávia, kettévált Csehszlovákia, felbomlott a Szovjetunió. A népek nem összetákolt államalakulatokban akarnak élni, hanem saját nemzetállamokban, saját önrendelkezéssel.

Az egészséges immunrendszerű nemzetek, több száz év tapasztalatával, a zsigereikben érzik: egyelőre nemigen lehet tudni, mi jön majd az Unió után, de bármi is lesz az, nem sok jót ígér az identitásukat feladó, legyengített, átjárható államok számára.

A középgeneráció és az idősebbek még emlékeznek azokra az időkre, amikor Trianont egyáltalán említeni is csak szűk körben, elharapott félmondatokkal volt ajánlatos. Akkor az internacionalizmus jegyében kellett szeretni az utódállamokat, aztán meg már az „érzékenységüket” kellett kímélni, a politikailag korrekt európaiság jegyében.

Nekünk - az övéket. Az igazi európaitól elvárják, hogy még örüljön is neki, ha kirabolják. Persze csak akkor, ha magyar.

Volt egy középiskolai történelemtanárom - széles látókörű, világlátott ember - nagyon szerettük színes, szubjetív élményekkel fűszerezett előadásait. Egyetlen téma volt, amihez soha, semmilyen kommentárt nem fűzött, egyszerűen elmondta a száraz tényeket: a trianoni békeszerződés.

"Magyarország (Horvátország nélküli) területét 293 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A magyar állam elveszítette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerződés az etnikai helyzetet, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került.

Tanulják ezt meg, és ne felejtsék el soha!"
Szepesi Sándor