MiNap Online

Ma sem egyszerű feledtetni a régi május elsejék hamis illúzióit. Persze kicsi a valószínűsége, hogy az emberek a dísztribünös integetéseket, vagy a komikusan groteszk felvonulásokat sírják vissza… Sokkal inkább azok a nagy, össznépi együttlétek hiányoznak, amelyekre minden társadalomnak alapvető igénye van. S ha nem rendeznek nekik ilyeneket központilag, akkor csinálnak maguknak. Mostanság például a tüntetések korát érjük, egyre professzionálisabb kivitelben.
 
Hej az a múlt…ki ne emlékezne még a felejthetetlen „Felvonulók kérték” tévéműsorra, ami kicsiben olyan volt, mint a Hazafias Népfront által koordinált, pártállami választások? („Te választasz elvtárs, de azt mi mondjuk meg, hogy kit!”) A felvonulók közül „spontán” kiszólított szakikra, brigádvezetőkre, akiknek a százszámra burjánzó Ságvári Endre Szocialista Brigádok meg Che Guevara élüzemek nevében kellett kérniük olyan Csajkovszkij szonátákat, amelyeknek papírról is alig bírták kibetűzni a nevét…
 
A nagy felvonulásokon a munkásság képviselői kerekekre telepített, Patyomkin falut idéző díszletek között próbáltak úgy tenni, mintha dolgoznának, csakúgy, mint a  tervgazdálkodás átlagos hétköznapjaiban. Kiöltöztetett kovácsok, papírmasé üllőkön, habszivacs kalapácsokkal „verték a vasat”, hasonlóan, mint ahogy dolgozó népünk mérte egymás után a rettenetes csapásokat a munka frontján, a kizsákmányoló imperialistákra. (Addig-addig, míg végül a szocializmus omlott össze.)
 
Mindez már akkor is egy önnön kardjába dőlő diktatúra komikus keresztmetszetének számított, mégis adni tudott egyfajta közösségi élményt a kisembereknek. S azt az űrt, ami utána maradt, igazából ma sem sikerült betölteni, bár a politika folyamatosan ezen mesterkedik. Az utóbbi időben például tüntetésekkel, demonstrációkkal, melyekből lassan minden napra jut egy – azazhogy néha már több is. A koreográfia, a díszlet egyre cifrább: volt, hogy vízzel árasztották el a pesti, belvárosi utcákat, az Európai Szakszervezeti Szövetség pedig egyenesen egy melegfelvonulásba oltott, velencei karnevál külsőségeivel örvendeztette meg nemrégiben a fővárosiakat.
 
Nekem meg, miközben a kékre festett (viszont sárgával csíkozott) keblüket rázó, jókedvű európai hölgyeket figyeltem - amint a jobb megélhetésért tüntettek - József Attila sorai jutottak eszembe. A kihagyó szívverésre emlékeztető, tompán lüktető szavak, az éhes emberek elkeseredett felvonulásáról.

"Munkát! kenyeret! / Munkát! kenyeret! / Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek / röpülnek róla a kövek. / Szálló szikla apró szikra, / mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg. / A tömeg, járó erdő rengeteg, (...) Felleget fú orralika, / odvas foga / bérkaszárnyák görbe sora. (...) Nyirkos, görbedő atyáim, / édes, sovány leánykáim / a tömeg."

Az igazi tüntetések néhai hitelét, hagyományait manapság már egy egész, showbiznisz-alapú iparág devalválja, csúfolja meg. Előre gyártott kellékekkel, napidíjas, útiköltség-térítéses, egyenruhás profikkal, esetleg hazai vagy európai körturnékkal. A híradók rendszeres nézői tudják, hogy néha még az arcok is ugyanazok. Ahogy Hofi sztorijában volt:
- Nem ismersz meg? Együtt lőttük a pártházat!
- Mikor? Melyiket?
- Hát mikor melyiket!

A professzionális Tüntető manapság egyike lett a legkeresettebb szakmáknak. Hamarosan talán az Országos Képzési Jegyzékbe (OKJ) is fölveszik majd.
Szepesi Sándor