MiNap Online

Több száz nevet tartalmazó lista került fel nemrégiben az internetre azon személyekről, akiket a rendszerváltás előtt a Belügyminisztériumban szigorúan titkos állományú (SZT) tisztként tartottak nyilván. Ezek az időről időre felbukkanó, de minden különösebb következményt nélkülöző „névsorok” épp olyan sajátos hungaricumnak számítanak, mint mondjuk a félpályás útlezárás. Azzal is sikerül időnkét pár embert felidegesíteni, de alapjában nincs semmi értelme.

Az átlagban 5-10 évenként csepegtetett, sajátos szempontok alapján összeállított „ügynöklisták” ebben a formában tényleg épp annyira hiábavalóak most már, mint amennyire veszélyesek. 1990 környékén kellett volna egyértelműen meghatározni, bűnös volt-e az előző rendszer, s ha igen, megteremteni a törvényi hátterét annak, hogy felelősségre vonhatók legyenek a kiszolgálói – minden területen. Ne menjünk bele: köztudomású, hogy ez akkoriban elmaradt, egyszer talán a valódi okokra is fény derül majd.

Ilyen körülmények között viszont nemigen érti az átlagember, hogy ha a pártállam prominensei, a hálózat irányítói mai is kiemelt nyugdíjjal éldegélnek - vagy éppen aktívan politizálnak - akkor miért pont az operatív ügynökökről eregetik időről-időre ezeket a listákat? S valójában milyen céllal?

Mindenki tudja aki járatos ebben, hogy a titkosszolgálatok tevékenysége rendszerektől függetlenül, nagyjában egészében folytonos – ebben a „szakmában” nem lehet úgy lecserélni a személyzetet egy-egy kurzusváltásnál, mint mondjuk egy gyorsbüfében, ha új tulajdonos jön. Éppen ezért, egy ország biztonsága szempontjából mindig életveszélyes az elhárítás hálózatait piszkálni, pláne ügynöknévsorokat nyilvánosságra hozni. Egyáltalán nem lehet tudni ugyanis, milyen információk birtokában vannak ma is ezek az emberek, milyen kapcsolati rendszert térképezhetnek fel azok az ellenérdekelt, külföldi hírszerző szolgálatok, akik a lista alapján kapcsolatba lépnek velük, vagy esetleg rájuk épülnek.

Másrészt pedig nagyon sok olyan fiatal él már köztünk, akinek emlékei sem nagyon vannak az előző rendszerről, annak biztonsági szolgálatairól - azt viszont kifejezett megbélyegzésként éli meg, ha az osztálytársai esetleg ujjal mutogatnak rá, hogy a nagyapja neve ott szerepel valami ügynöklistán. Mindenkit megilletnek a jó hírnévhez, személyiséghez fűződő jogok – különösen, ha a bűnösségét soha, semmilyen bíróság nem mondta még ki, különösen, ha csak egyszerű, de beazonosítható családtag.

Közhelyes, de igaz: a rendszerváltozáskor nálunk elmaradt az a bizonyos katarzis, az általános megtisztulás, ami néhány hasonló országban végbement. Húzzuk, vonjuk, cipeljük a múlt koloncait, mintha nem lenne elég bajunk enélkül is. Talán most sem lenne még késő – a házasságkötési formula mintájára - kimondani, hogy aki tud valamit, ami akadálya lehet egy nemzeti összefogásnak, a magyar megújulásnak, az mondja el, tárja már végre a nyilvánosság elé egészében…

…vagy pedig hallgassa el mindörökre.
Szepesi Sándor