Édes emlékek…

2011-02-12 00:00 – Tajthy Ákos Szerzők listája

Hosszú évtizedekig létezett egy édességbolt a sétátóutcán, úgy nagyjából a villanyrendőr magasságában, talán attól kicsit lejjebb. Az üzlet egész kisgyermekkorom óta élénken élt az emlékezetemben, talán pont azért, mert imádom a csokikat. Szüleimmel, néha, ha jó voltam az egész napos vásárlás során, betértünk ide, és kaptam egy-egy szelet csokit. Így a kis boltról csupa jó emlékem volt, még akkor is, amikor a közelmúltban, már illatszerek voltak a kirakatban, merthogy az is árultak. Nevezett édességbolt azonban a napokban bezárt. Pontosabban „összevonódott” egy másik üzlettel…

A tulajdonos nyilván racionális okokból döntött úgy, hogy csak egy bérleti díjat akar fizetni a jövőben. Az egykori édességbolt tehát mostanában már a Napsugár Áruházzal közös helyiségben vár mindenkit. Jelen esetben ennek akár örülhetnék is, hiszen az egykori cukrászdában – mármint a Napsugárban – legalább valamilyen formában ismét vannak édességek is, én azonban mégis szomorú vagyok egy kicsit.

Persze, nehéz időket élünk mostanság, a válság után, spórolni kell, ésszerűsíteni, így érthető, hogy összébb húzza magát a legtöbb ember. Így tesznek „a mindennapjaikat élő emberek”, így a multik, így az önkormányzatok, de még maguk az államok is (mert tévedés ne essék, nem csak nálunk van kevesebb a zöldhasúból az államkincstárban). Eltesszük, ami nélkül megvagyunk, amiből korábban hármat is megettünk, most megelégszünk a kettővel, de talán az egyel is – mondván, annak is örülni kell, hogy egyre is „fussa”. Lehet, hogy amely feladatot korábban ketten végeztek, azt a jövőben te egyedül teszed és így tovább…

Vannak azonban bizonyos régi-régi dolgok, melyeknek nem volna szabad, a spórolás áldozatául esniük. Olyan dolgokra gondolok, melyek hozzáadtak külön-külön az emberek élményeihez, és ezáltal a közösségi emlékezet megmásíthatatlan részei lettek. És ilyen pedig bármi lehet, jelen esetben az én kis édességboltom is. Ugyanis nem csak én szerettem, ide jártak a környék üzleteiből is kávéért, sütiért, csokiért, vagy épp az egyik kapualjban dolgozó fodrászom az energiaitaláért (a kis bolt ugyanis képes volt haladni a korral).

Az ilyen már-már kultikus dolgokat meg kellene őrizni még a nehéz időkben is, az eljövendő koroknak. Így válhatnak ugyanis ezek közösségi emlékezet részeivé, mely összeköt minket régmúlt idők embereivel, sőt szüleinkkel, nagyszüleinkkel is. Az elmúlt időben annyi ilyen emlék pusztult már el a miskolci sétálóutcán, legalább egy keveset őrizzünk meg! Milyen jó lett volna majd évekkel később a gyerekeimnek is itt venni csokit, ez azonban már talán csak álom marad. Mint ahogy a fodrászom, közelben beszerzett energiaitala is…

Tajthy Ákos