MiNap Online

Zöldkeresztes mozgalmat indítanának az egészségügyben, amelynek tagjai vállalják, hogy nem fogadnak el hálapénzt, ha duplájára emelik a fizetésüket. Fölösleges tagadni: nagyon el kell kezdenie manapság spórolni annak, aki tartós gyógykezelésre szorul. A temetési költségeket nézve pedig a tapintatos elpatkolás sem sokkal olcsóbb. A nagybeteg rokon körül összegyülekező família ma már nem zokog, hanem számol – illetve hát akkor kezd el igazán zokogni, amikor kijön a végeredmény.

A paraszolvenciával kapcsolatos kérdések mindig élénk társadalmi visszhangot váltanak ki, ami alapjában érthető: betegnek lenni nem jó – kiszolgáltatottnak lenni sem jó – s pláne nem jó, ha mindezek mellé még fizetni is kell. Az pedig gyakorlatilag közbotrány, ha a pénz válik a tisztességes gyógykezelés (életben maradás?) egyetlen zálogává. 

Nagyon lényeges azonban itt is a felelős megközelítés, mert az a növekvő orvos-ellenesség, amelynek helyenként a magyar társadalom is tanújelét adja, legalábbis elgondolkodtató. Az egyik kereskedelmi televízió felmérése szerint tíz megkérdezettből nyolc azt mondta: tarthatatlan, ami az egészségügyben a hálapénz körül uralkodik, egy másik közvélemény-kutatásban pedig 68 százalék nyilatkozott úgy, hogy adóellenőrzés szükséges az érintett orvosok körében. A megkérdezettek tíz százaléka ugyanakkor egyenesen bíróság elé állítaná a hálapénzt „provokáló” egészségügyieket.

Az orvosok részéről ugyanakkor egyre többen akarnak külföldre menni, ahol véleményük szerint jóval nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülésben lehet részük. Akkor, amikor máris a kritikus határt súrolja hazánkban az orvoshiány. Az időről időre kirobbanó (kirobbantott) botrányok hatására pedig megrendülhet az orvos-beteg bizalom is: az egyetlen dolog, ami egy ilyen típusú rendszert még működésben tarthat.

Nézzük reálisan: a hálapénz rendszerét – akárcsak a prostitúciót – az úgynevezett „fizetőképes kereslet” működteti. Adott esetben mindenki odaadná még az ingét is, hogy meghosszabbítsa önmaga, vagy a szerettei életét. Más kérdés azonban – és valóban számtalan etikai problémát felvet – ha mindez odáig fajul, hogy gyakorlatilag csak az számíthat tisztességes ellátásra, akinek elegendő pénze van. Ezen viszont nem a hálapénz szitokszóvá tételével, az orvosok általános megbélyegzésével lehet változtatni, hiszen többségében ők is olyan kiszolgáltatott áldozatai a hazai állapotoknak, mint a betegek.

A magyar egészségügyről nekem mindig az a történet jut eszembe, amikor egeret akartak fogni a bolondokházában. Kitettek az egérlyuk elé egy zsilettpengét, annak a két végére pedig egy diót, meg egy mogyorót. Gondolták, ha kijön az egér, ráteszi a nyakát a pengére, majd mozgatni kezdi a fejét - tanakodik, hogy diót egyen-e vagy mogyorót – és nyekk. Aztán kitalálták ennek a takarékosabb változatát is, mikor már csak a pengét tették ki, mondván: ha kijön az egér, így mozgatni fogja majd a fejét – keresi a diót meg a mogyorót - s ugyanaz lesz a hatás.

A példánál maradva: a honi egészségügyben jelenleg már se dió, se mogyoró nincs, és csak a bolondok várhatják el, hogy akár betegként, akár orvosként úgy viselkedjünk – úgy mozgassuk a fejünket – mintha lenne. A jelenlegi korszerűtlen, alulfinanszírozott rendszer megközelítőleg sem képes olyan egzisztenciális lehetőségeket biztosítani az egészségügyi dolgozók számára, amilyen tudásuk, tapasztalatuk, munkájuk fontosságának ellenértékeként, megilletné őket. Amíg ez így marad – s szerintem sajnos még nagyon sokáig így fog maradni – addig hálapénz is lesz.

Mint az idős betegnél, aki kezelés után ment kifelé a rendelőből, az orvos meg utána szólt: - János bácsi! Maga tette a zsebembe ezt a tízezer forintot?
– Én ugyan nem – nézett vissza az öreg.
– És miért nem?
Szepesi Sándor