Nagyon sok szép példáját láttuk, látjuk a segítségnyújtásnak az árvízi katasztrófa kapcsán. Még most is folyamatosan érkeznek a felajánlások, van aki pénzzel segít, van aki bútorral, élelmiszerrel, használati tárgyakkal. Az a baj, hogy jó magyar szokás szerint kezdünk átesni a ló másik oldalára: a "segítés" gazdasági és politikai PR-fogalommá vált - olyan tevékenységgé, melyben lassan a támogatásra szoruló károsult számít a legkevesebbet. Őt is csak eszköznek használják - politikai játszmákhoz, cégreklámhoz, személyek, termékek népszerűsítéséhez. A "segítés-ipar" lassan egyike lesz a legszívesebben használt marketing fogásoknak.
Tucatjával kapjuk a szerkesztőségben a meghívókat, hogy ez vagy az a vállalat, szervezet, magánszemély adományt kíván átadni itt vagy ott, s "a téma fontosságára való tekintettel számítanak a sajtó jelenlétére". Kérdem tisztelettel: mért fontos a sajtó jelenléte ahhoz, hogy átadjanak pár karton tisztítószert vagy némi készpénzt egy károsult családnak? Netán több lesz az adomány, ha a kamera is veszi, amikor átadják?
Nem lesz több, viszont mindez jó kis ingyenreklámot csinál az adakozónak. Ilyenformán tehát az adomány nem is adomány, hanem egyszerű PR-befektetés. A legtalálóbb jelző pedig az erre egészre, hogy gusztustalan.
Bizonyára hamarosan megjelennek majd a különféle árvízi-alapítványok is (a hivatalos bejegyzésnek van némi átfutási ideje) hiszen alapítványosdi nélkül nem igazi a segítés-biznisz. A drága jó alapítványok, amelyekkel nekem egyrészt az a bajom, hogy alibit szolgáltatnak, másrészt meg az, hogy áttekinthetetlenek.
Alibit szolgáltatnak az államnak ahhoz, hogy a civilek nyakába lőcsöljön egy csomó olyan feladatot - például az oktatás, vagy az egészségügy területén - amelyeket az államnak kellene megoldania. Mi pedig jó balek módjára elfogadjuk a játékszabályokat - elfogadjuk, hogy hiába adózunk, fizetjük a járulékokat gebedésig, igazán komoly problémák esetén az "állambácsi" széttárja a karját, s mehetünk az alapítványokhoz kuncsorogni, segítségért.
Pedig ezek legfeljebb egy százalékot kaphatnak az adónkból. Ezért az egy százalékért viszont tragikomédiába hajló versengés bontakozik ki, bevallási időszakban. 1999-ben 18 ezer, 2003-ban 22 ezer, ma pedig már csaknem 40 ezer alapítvány versengett, verseng a magyar adófizetők kegyeiért. Ezeknek kb. 90 százalékáról év közben azt sem lehet tudni hogy léteznek, ilyenkor viszont százával jelentkeznek.
Van már alapítvány a fekete farkú macskákért, a fehér farkú macskákért, a kopaszokért, a dús hajúakért. a hártrányos helyzetű ebihalak felzárkózatásáért... Közös jellemző, hogy információ szinte egyáltalán nincs róluk. Sok esetben a szervezet neve, adószáma, esetleg néhány odavetett sor, vagy egy nagyon meghatóra marketingezett fotó alapján dönthetjük el, támogatjuk-e az adománykérőt, vagy nem. S hogy a befolyt összegnek mi lesz a sorsa - arról aztán végképp semmit nem lehet tudni. Illetve: néha esetleg megjelenik egy keretes kis hirdetés, hogy köszönik szépen, az összegyűlt pénzt "az alapítvány meghirdetett céljaira fordították". Hát kösz.
Az államnak persze, a fentebb említett okokból, mindez így jó, ahogy van. A pénzügyminiszterek bőszen nyilatkozzák, hogy "az elv máig ugyanaz maradt: az adófizetők, akik bizonyára alaposan utánanéznek, hogy kik folyamodnak a segítségükért, évente eldönthetik, milyen alapítványok tevékenységét kívánják személyesen is támogatni".
Tessék mondani: hogy a nyavalyába nézzünk utána "alaposan"? Menjünk el látnokhoz? Vagy olvassuk ki a csillagokból?
Magyarországon (gyanítom nem véletlenül), máig sem jött létre a civil szervezetek tevékenységének független, mértékadó auditálását végző intézményi háló. Gyakorlatilag semmiféle hiteles, átfogó tájékoztatási rendszer nem létezik az adójukat felajánló magánszemélyek felé, az alapítványi szervezetek valódi tevékenységéről, a hozzájuk utalt pénzek sorsráról.
Az egész rendszer úgy működik, mint amikor az ismert viccben lekiállt a kapitány matróznak hogy: - Mennyi?
- Harminc! - jött a válasz.
- Mi harminc?
- Hát mi mennyi?
Szepesi Sándor
Árvízi segély-biznisz
2010-07-31 00:00 – Szepesi Sándor
- Kategória: ROVATOK: > ZÁRÓJELBEN
Impresszum:
MiKom
Miskolci Kommunikációs Nonprofit Kft.
- 3525 Miskolc, Kis-Hunyad utca 9.
- http://www.minap.hu
- 48.1052820.77615
- worktel: 46 503 500
- faxfax: 46 358 200
- e-mail:
- Ügyvezető: Kovács Viktor
- Főszerkesztő: Molnár Péter
Reklámfelületeink kizárólagos értékesítője a
MIKOM Nonprofit Kft.
Elérhetőség: 3530 Miskolc, Széchenyi u. 40.;
Értékesítési vezető: Bartus Sándor
E-mail: bartus@mikom.hu
Hirdetésfelvétel:
telefon: 46/501-420
e-mail: info@mikom.hu
HU ISSN 2062-5642- Minden jog fenntartva!
- Felhasználási feltételek és adatvédelmi irányelvek