MiNap Online

Elolvasás után elégetendő (Agytakarítás)
Szabados Gábor rovata (4.)

Jogi nyilatkozat: Alulírott Olvasó kijelentem, hogy szerzői jogi dolgok és egyéb szarok miatt a következő írást elolvasás után azonnal elégetem. Amennyiben nem ezt teszem, jól rácseszhetek. Ezért inkább el se olvasom.


Az én magánegyetem-történetem

A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem alapkövét 1950 májusában tették le – a főépítésvezető lábára. Ám az első tanév már 1949. szeptember 18-án kezdetét vette a jelenlegi Földes Gimnáziumban. Persze, nem középiskolás fokon. A hőskorban a hallgatók nagy része még Miskolcon, a Selyemréten, a mai Petőfi középiskolai kollégiumban lakott. Ugyancsak nem középiskolás fokon. Hogy hogyan jártak ki az Egyetemvárosba, a Dudujka-völgybe? Akiket ide felvettek, azok elmondhatták, hogy sínen vannak. Ugyanis MÁV-különvonatok szállították őket. Amíg a kocsikban vidáman utaztak, addig a gőzmozdonyok az egyetem épületeit fűtötték.
Jómagam 1970-ben kapcsolódtam be az egyetemen folyó oktató-nevelő munkába, hogy azután először 1973, majd 1974 végén kapcsolódjak ki belőle. Pontosabban: a második alkalommal úgy sikerült nem befejeznem a negyedik évfolyam első félévét, hogy utána átigazoltam az egyetem dunaújvárosi főiskolai karára, ahol 1975-ben kaptam üzemmérnöki oklevelet. Vagyis öt év alatt szereztem meg a hároméves gépész TMK-tudományokat igazoló diplomát. Mentségemre legyen szólva, hogy soha, egy percig se éltem vissza ezzel.
Az első időkben kisebb nehézségeket okozott nekem, hogy műszaki analfabétaként kerültem az egyetemre, de azután ezek a kisebb nehézségek elmúltak, és jöttek a nagyobbak. A dolog egy konvejorban csúcsosodott ki, a kilencedik félévben. Ez a bizonyos konvejor valójában nem is létezett, és ez volt vele a legfőbb baj. Ugyanis nekem kellett volna megterveznem. Aki nem tudná, annak elmondom, hogy a konvejor egy szállítóberendezés, ami a világért se tévesztendő össze a konvektorral, még kevésbé a konnektorral. Nagyjából ennyit tudtam róla akkor, ennyit tudok ma is. Mivel évismétlőként rengeteg más elfoglaltságom volt – elsősorban ultitudásomat kellett   fejlesztenem –, második nekifutásra is kimaradt az életemből a konvejor, én meg az övéből. Félévkor azután némi különbözeti vizsgák után átvett Dunaújváros, ahol végre sínre kerültem. Főleg, ami az innen vitt ultitudományomat illette.
De, hogy visszatérjek a kezdetekhez: matematikából és fizikából elég jó voltam a gimnáziumban, márpedig ezek voltak a felvételi tárgyak. Így viszonylag könnyen bejutottam. De ha a felvételin bármi is szóba került volna, aminek köze van a gépekhez, szerszámokhoz, egyéb műszaki cuccokhoz, menthetetlenül lebuktam volna. Addigi életemben mindössze egyszer láttam közelről egy esztergát, az is marógép volt. Viszont tényleg közelről láttam, mert a tévében mutatták. Ja, meg ismertem egy köszörűt, mert Árpi bácsinak volt egy olyan lábbal hajtós. Műszaki ismereteim hiányosságát ellensúlyozandó, igen jó voltam marxizmus-leninizmusból. De Engelsből se tudtak volna eladni. Már csak azért se, mert kinek kellettem volna, mint engelsista.
Szóval, felvettek gépgyártástechnológusnak, ami kettőnk tévedésén alapult: az enyémen és az egyetemén. A laboratóriumi gyakorlatok szörnyű megpróbáltatást jelentettek, mert ott majdnem testközelbe kerültem mindenféle forgó, mechanikusan vagy elektromosan rázó berendezésekkel, amelyektől roppant féltem. Ha lehetett, meghúzódtam a hátsó sorokban, ha nem lehetett, inkább el se mentem. És ha nekem repül a tokmánykulcs? Vagy maga a tokmány? Vagy én repülök neki? Olyat is hallottam már, hogy felrobbant egy köszörűkorong, bizonyítva, hogy igenis létezik a centrifugális erő.
Inkább az elméleti vonalra álltam rá. Nagyon szerettem az ábrázoló geometriát, már csak azért is, mert az ember húzott többszáz vonalat, és az a tündér gyakorlatvezető zseni oktató mindig talált közöttük négy-öt jót. Ami már elég volt a ketteshez. De azért is élveztem az ábrist, mert ott kedvemre eljátszhattam a térrel. Biztos vagyok benne, hogy egy-egy zárthelyi dolgozat alkalmával, miközben egyre jobban belebonyolódtam a rajzba, megjártam a negyedik, sőt, talán az ötödik dimenziót is. Ezt abból is gondolom, hogy mindig megfájdult a fejem.
A mechanika már nem tartozott a kedvenceim közé. Van egy vasrács, itt-ott alátámasztva, máshol gördül. Jön egy erő, meg egy impulzus és talán maga a perdülettétel. Van rá három percem, hogy megmondjam: mi a csoda történik a vasráccsal. Mi történne? Vagy elmozdul, vagy ottmarad, vagy eltörik.
Politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus – ezeket nagyon szerettem. Nem olyan megfoghatatlan dolgok, mint a gépelemek, vagy a metallográfia és anyagvizsgálat.
Nem hagyhatom szó nélkül a vizsgákat, amelyekből több is jutott nekem a kelleténél. Kedves Alma Mater! Emlékszel, mennyiszer emlegettem a jó édes materedet? Főleg vizsgák után. Vizsga közben nem. Akkor inkább hallgattam. Hallgattam az okosabbra. Aki ott ült velem szemben. Síri csend. Az egyik szemem sírt, a másikkal a puskát néztem. Azután fáradtan, szemérmesen behunytam a szemem, hogy ne is lássam, amint az okosabb beírja nekem a jelest.
Nem is láttam soha.

Szabados Gábor