Írók a ketrecben

2010-06-02 00:00 – szepesis Szerzők listája

Elkezdődött az Ünnepi Könyvhét, néhány napig – jórészt a magunk vigasztalására – megint megpróbálunk úgy tenni, mintha tényleg számítana ma Magyarországon az irodalom helyzete. Újra elhangzik majd néhányszor, hogy nincsenek eléggé megbecsülve a magyar írók, s persze az is szóba kerül, hogy nem olvasunk eleget. Az erről szóló beszámolók talán megérnek majd 8-10 sort a médiafelületeken – ha marad egy kis rés ("ketrec") a különféle projektismertetők, meg politikai peep show-k között – dehát erről megint csak az irodalom tehet. Miért nem próbálja izgalmassá tenni magát? Valahogy úgy, mint hatvanéves takarítónő az állásinterjún.

Amikor felméréseket készítenek a magyar lakosság körében, soha nem azt kérdezik az emberektől, hogy „milyen” könyveket olvasnak, hanem azt, hogy „mennyit”. S ez alapján számítják ki az átlagot, a polgárok általános szellemi, illetve kultúrigényét. A statisztikában ily módon ugyanannyit számít a Havas Henrik-összes, mint például Victor Hugo. Darab-darab. Az elbutított olvasó pedig készséggel elhiszi, hogy akinek könyve jelenik meg, az „író”… hiszen mi más is lehetne, ha egyszer annyi oldalt teleírt?
Lassan alig találni olyan futtatott médiaszemélyiséget, kiöregedett, vagy aktív közéleti embert, akinek meg ne jelent volna 2-3 kötete. Ehhez ma már az a három dolog sem szükséges, ami Montecuccoli agyonidézett (csak sajnos, nem létező) mondásában szerepel: a pénz, pénz, illetve a pénz. Egyszerűen csak kapcsolatok kellenek, s ha ez megvan, előbb-utóbb pénz is lesz.

Értékes, időtálló irodalom viszont nem lesz mindebből. Fölösleges polémiát kezdeni arról, hol helyezkedik el a magyar kultúrában egy-egy ilyen „celeb-kiadvány” – azt viszont nagyon is tudni lehet, hogy a könyvesboltokban hol helyezkednek el. A kirakatok, polcok főhelyein, akkor is beléjük botlik az ember, ha nem akar. A magyar klasszikusokat viszont igen-igen keresgélni kell, értelmetlenül csicsás, viszont ehhez mérten megfizethetetlen díszborításaikban.
A katalógusokban nyíltan hirdetik, hogy ezek a kötetek ajándéknak valók. Dísznek. Nem olvasásra - hanem hogy jól mutassanak a polcon. Másfél méternyi aranyozott Jókai már státusszimbólumnak is megteszi. Olvasnivalónak meg ott a Kiskegyed.

Devalválódik az irodalom – mint a humán kultúra általában – de a mesterségesen motivált értékvesztés, sok, igazi író méltatlan nyomora nem biztos, hogy különféle elit klubok létrehozásával orvosolható a legjobban. Az a fajta kiválasztás például, mint a prima primissima („legjobbak között az első”) megalázóan értelmetlen, hiszen művészek, irodalmárok esetében anyától született ember nem veheti magának a bátorságot, hogy kijelentsen ilyet, bármelyikről is.
Egy versenyeztetés ebben a formában akkor is sértő, ha a szándék önmagában esetleg nemes (volt).

Karinthy paródiakötetében olvasható az alábbi felvezetés („Írók a ketrecben”), melynek kezdő részlete ma is aktuálisan alkalmazható az írók helyzetére, s az irodalom viszonyára, bármiféle versenyeztetéshez.

„Egy elterjedt estilap, számolva a közönség növekvő irodalmi igényeivel, érdekes rovatot nyitott. Minden szombaton megjelenik egy ketrec a lap harmadik oldalán, három hasáb közé ékelve, és ebbe a ketrecbe tartozik a kiválasztott hat legnagyobb magyar író közül az éppen soron levő egy tárcát írni bele oly módon, hogy a tárca se rövidebb, se hosszabb ne legyen mint a ketrec, hanem épp akkora legyen.

Ezt az érdekes társasjátékot mi is meg akartuk honosítani, és felszólítottuk a hat kiváló atlétát, kik a ketrec novella írásban ma versenyen kívül állnak, hogy az éhenhalt regényírók törvénytelen gyermekeinek javára rendezzenek lapunk hasábjain egy ilyen ketrecprodukciót.

A verseny lefolyását így képzeljük: a hat versenyző feláll, mindegyik a maga ketrece előtt, kezében tollal, bandázs nélkül. A ketrecek egyforma nagyok, hosszúságukról és szélességükről nyomdánk hiteles szakértői kezeskednek. Adott jelre mind a hatan egyszerre írni kezdenek, s megállás nélkül írnak, míg a ketrec végére nem érnek. Mondatok befejezése kötelező. Start!”

Hát így vagyunk.
Szepesi Sándor