MiNap Online

Újra nekirugaszkodott egy Megasztár szériának a TV2. A nézettségért folyó, öldöklő versenyben úgy tűnik, a látszatra sem nagyon adnak, már az előrehozott válogatókon Joshi Bharat, Mónika, meg a Győzike-show legnemesebb hagyományait követve szerveződött a kollektív idétlenkedés. Ami még nem lenne baj (illetve dehogynem!) viszont ez az egész, alcíme szerint, mégiscsak egy zenei, tehetségkutató műsor lenne. Erről pedig Magyarországon – talán a legifjabbakat kivéve – ma is mindenkinek a néhai táncdalfesztiválok legendás korszaka ugrik be elsőre. Illetve a Ki mit tud?-oké, amelyek mondanivalója megasztáréknál teljesen a visszájára fordult. Tudnillik itt egyre inkább arról szól a nóta, ki mit nem tud.

Aki pl. nem tud énekelni, ráadásul még fonetikusan sem képes megjegyezni egy-egy szám angol szövegét – tutira képernyőre kerül. Ha mindez esetleg kiegészül még teljesen színpadképtelen megjelenéssel, 30-40 szóval kommunikáló, primitív beszédstílussal, jó esély van rá, hogy az alanyból valódi „sztár” lesz. Otthonában keresi majd fel a kamera, szomszédok, ismerősök regélnek értékes élettörténetéről, „előadását” mobilos csengőhangban, interneten sokszorosítják. Mint az Alphaville Big in Japan c. slágerét, amelyből Sz. László megasztáros elődadásában "Bikicsunáj" lett. Csak így, ahogy hallotta.

S ami elég is volt a karrierhez: már van bikicsunáj-csengőhang, bikicsunáj-logót terveznek - mellyel pólókat, bögréket, ajándéktárgyakat adnak majd ki - a hírek szerint várhatóan ez lesz a nyár nagy disco-slágere.

Nem kétséges: sztár született. Egy bikicsunáj, kereskedelmi tévés sztár, jövendő celeb, aki semmihez nem ért - de ahhoz nagyon. Főállásban. Épp ezért a mai magyar valóságban példaképül szolgálhat a fiataloknak, megnyilvánulásai viselkedésminták. Akárcsak a többi főállású celebé.
 
Pedig hát egyáltalán nem mindegy, hogy valakinek szórakoznak a humorán, a kimunkált előadásán - vagy egyszerűen csak kiröhögik, mert hülye. Ezt a lelkük mélyén a bikicsunájok is tudják. Csak nem bánják. Már nem. Célba ért a „valóságshow”-k hazai megjelenésétől adagolt üzenet: csupán annyira létezel, amennyit meg tudsz mutatni magadból. Ha nem vagy ismert, a kutyát sem érdekli, élsz-e vagy meghalsz, és igazából nem is fontos. Mint az a mód sem, ahogy az ismertséget megszerzed. Ugyanis ha nem tudod magad megmutatni a nagyközönségnek, akkor gyakorlatilag nem is létezel. Nem nyerhetsz Audit, öröklakást, nem mehetsz nyaralni a Maldiv-szigetekre – akkor meg tulajdonképpen minek is élsz?

Egy mesterkélt világ hamis üzenetei. Mindenkiből ugyanis nem lehet „sztár” - még itt sem, és még így sem. S ez így van jól, mert ha nem így lenne – ha nem lennénk mi, a szürke többség – akkor a bikicsunájok nem tudnának kik előtt idétlenkedni a képernyőn. Nem lenne kiknek sugározni az agyament reklámokat műsor közben, s az sem valószínű, hogy a megasztárosok maguknak küldözgetnék tízezrével az SMS-eket. Közönség nélkül nemigen lenne üzlet bikicsunáj-showkat csinálni, s a médiaszempontból teljesen „piacképtelen” melósnak - aki hónapokig szurkol meg szavazgat a képernyő előtt, aztán meg besárgul az irigységtől „Laci” meg „Éva” szerencséjén - talán meg sem fordul a fejében, hogy ezt az egészet ő fizeti. Ő az igazi sztár, mert az egész bikicsunáj arra szolgál, hogy valahogy kihúzzák a pénzt a zsebéből.

Láttam valamikor egy zseniális szatírát, az volt a címe, hogy „A Fenék megdicsőülése”. A történet arról szólt, hogy ha a mai médiavalóságban, megfelelő reklámoffenzívával, körítéssel elkezdenének sztárolni egy emberi hátsó fertályt, a nép hamarosan ezt is ájult tisztelettel övezné, „ő” lenne az első számú kedvenc. Dalokat írnának róla, szimbólumnak választanák, s eufórikus örömmel szagolnák a szellentését.

Nahát itt van nektek bikicsunáj - A fenék megdicsőülése.
Szepesi Sándor