Ha valaki sokat jár emberek között, előbb-utóbb belefásul azokba a személyiség-trendekbe, amelyek egy-egy korszakra jellemzőek. Míg az elmúlt évtizedekben köztudomásúlag a prűd jellegtelenség volt az uralkodó, addig manapság mindenhonnan egyfajta - az arcokra is rámerevedő - korlátolt pökhendiség köszön vissza. Egy szélsőségesen egocentrikus, etikát, kultúrát zsigerből elutasító, cél- és sikerorientált magatartás, amely, becézzék bárhogy, kívülről szemlélve rendkívül fárasztó és lehangoló. („Az arcokat nézem, hogy különbözni melyik mer. Ismerj fel!”)
Tényleg üdítő kivételnek számít, ha néha olyan személyek kerülnek az utunkba, akik valamilyen módon kilógnak ebből a sorból. Nemrégiben az egyik parkban figyeltem fel arra a fejkendős kis vidéki öregasszonyra, aki egészében olyan volt, mintha egy Móricz-novellából lépett volna elő. Kidolgozott, eres kezét ölében tartott batyuján nyugtatta (biztos ami biztos, onnan csak nem lopják el) barna, ráncos arcából idegenül, kicsit gyanakodva figyelte a jövő-menő városiakat. Úgy ahogy volt, valami elképesztő, és a mai világban egyre szokatlanabbá váló harmóniát árasztott.
Messziről lerítt róla, hogy ő még a kakas kukorékolására ébred, délutánonként a legelőről hazatérő tehén bőg az ablaka alatt - s nem a szomszéd kölkének feltunningolt tragacsa - pizzát, hamburgert pedig legfeljebb akkor lát, ha a postás hozzá is kéretlenül bedobja valamelyik plaza reklám-katalógusát. Nem tart könyvelőt, nincs baja az APEH-hal, s ha hirtelen megkérdeznénk tőle, mi az a virtuális valóság, valószínűleg azt hinné, valami járványos betegségről van szó. (S nem is tévedne valami nagyot.)
Egész regényt szőtt ott a parkban a nénike köré a meglóduló fantázia, mikor hirtelen ismerős ciripelés hangzott fel. Olyasmi, amit manapság csengőhangnak szokás titulálni, (pedig hát se nem csengő, se nem hang) s többnyire a mobiltelefon hívását jelzi. Kis idő múlva rájöttem, hogy a batyuból szól - ez a néninek is feltűnt, aki minden különösebb lámpaláz nélkül elővette a kis ketyerét, s elkezdte az empatikus távcsevejt, abban a hamisítatlan, belvárosi ifi-tahó stílusban, amely mindenkiből ösztönszerűleg előtör, ha mobilt kap a kezébe. Valamennyire enyhítette a sokkot, hogy a néni
– kicsit süket lévén – félreértett dolgokat, némelyikre pedig rá is kérdezett. Ez jó volt, hétköznapi és emberi.
Mobiljának csengőhangja viszont a Grease (Pomádé) c. musical egyik betétdalát játszotta - a "Belehalok" című opust - amely John Travolta és Olivia Newton John előadásában vált klasszikussá. A magyar verziót Kiki és Zoltán Erika vitte sikerre, a szövegben pedig többek között ilyen kitételek szerepelnek, hogy "Ne reszkess hát, nekem férfi kell! / Habtestem izzik, csak rád vár./
Ez szólt az anyóka batyujából (némileg technósítva).
Engem pedig megint egyszer pofán rúgott a mátrix való világa.
Szepesi Sándor
Grease
2010-04-17 00:00 – szepesis
- Kategória: ROVATOK: > ZÁRÓJELBEN
Impresszum:
MiKom
Miskolci Kommunikációs Nonprofit Kft.
- 3525 Miskolc, Kis-Hunyad utca 9.
- http://www.minap.hu
- 48.1052820.77615
- worktel: 46 503 500
- faxfax: 46 358 200
- e-mail:
- Ügyvezető: Kovács Viktor
- Főszerkesztő: Molnár Péter
Reklámfelületeink kizárólagos értékesítője a
MIKOM Nonprofit Kft.
Elérhetőség: 3530 Miskolc, Széchenyi u. 40.;
Értékesítési vezető: Bartus Sándor
E-mail: bartus@mikom.hu
Hirdetésfelvétel:
telefon: 46/501-420
e-mail: info@mikom.hu
HU ISSN 2062-5642- Minden jog fenntartva!
- Felhasználási feltételek és adatvédelmi irányelvek