Néplélek

2010-02-27 00:00 – Szepesi Sándor Szerzők listája

Esős, szeles estén baktattam hazafelé a minap, amikor tántorgó árnyék bukkant fel velem szemben. Mióta egy romantikus nevű italmérés megkezdte vegyes megítélés alá eső működését a környéken, bizony előfordul, hogy febukkannak néha efféle "árnyak", úgyhogy nem igazán lepett meg a dolog. Csupán arra próbáltam öszpontosítani, hogy valamiképp elkerüljük az összeütközést a betörülközött atyafival, ami - plusz-mínusz 2-3 méteres kilengését tekintve - korántsem tűnt egyszerű dolognak.

Nem is sikerült, mert az atyafi barátkozni akart, s profi focistát megszégyenítő manővereimet kicselezve, minden módon elállta (illetve "eltántorogta") az utamat. Közelebbről láttam, hogy egy kifejezetten hajléktalannak tűnő honpolgárral akadtam össze a kései órán, aki - tekintettel az időjárási körülményekre - haladéktalanul megkezdte az alkalomhoz illő, intellektuális társalgást is.

- Részeg vagyok! - hörögte az arcomba kedélyes közvetlenséggel.
Na bumm - az életben rá nem jöttem volna, ha nem mondja... Miközben felakadó szemmel kapkodtam levegőért (egy tapasztalatlanabb lánykollégium berúgott volna a leheletétől) már jött is a következő filozófiai összefüggés, mert a koma szemlátomást csekélynek ítélte a szellemi képességeimet ahhoz, hogy egy ilyen horderejű kijelentést magyarázat nélkül felfogjak.

- Részeg vagyok, mer' iszok! - jelentette ki zordan, szemlátomást pedagógiai célzattal.
Aha, most már világos... Az igazat megvallva ez sem tűnt valami Nóbel-díj-gyanús felfedezésnek, de nem sok időm maradt morfondírozni, mert az imbolygó polgár már tovább is száguldott a logika útvesztőiben, s folyamatában szemlélve a gondolatsort, igazi, reménytelen pusztába kiáltással (bődüléssel) feltette a racionális kérdést:
- De mér' iszok!? Kérdezze már meg valaki!

Nemigen fúrta ki az oldalam a kíváncsiság a témát illetően, viszont egyelőre az elslisszolás is reménytelennek tűnt, így megadtam magam a sorsomnak.
- Na mért iszol...? - tettem fel a kérdést, meglehetősen mérsékelt érdeklődéssel.
- Ahhoz senkinek semmi köze! - bömbölte agresszíven, s szemlátomást megelégelve tapintatlanságomat, morózusan odébb-tántorgott.

Hoppá! A sajátos körülmények ellenére is meglepett némileg az érdekfeszítő dialógus ilyetén fordulata - csupán később, már otthon, a zuhany alatt jutott eszembe, hogy ebben a kis közjátékban - mint cseppben a tenger - ott volt az egész bús, sírva vigadó magyar néplélek.

Nekünk minden "fáj"... Fáj a sors, fáj a történelem, töröktől tatárig, Trianontól Mohácsig, nyomulunk előre alkoholizmusban, öngyilkosságban... (hátha a török meg a tatár nem végzett teljes munkát). Szeretnénk, ha mindenki szánna minket nagy keserveink miatt, ugyanakkor viszont ne is nagyon szóljon ebbe bele senki. Mert - talán magunknak sem valljuk be szívesen - de régóta megszoktuk, hogy ebben keressük önmagunkat, az identitásunkat.
Hogy valami mindig "fájhat".
Szepesi Sándor