MiNap Online

Éppen közelebb lépnék a polc mélyén árválkodó két akciós péksüteményhez, hogy szemügyre vegyem őket, vajon alkalmasak-e még emberi fogyasztásra – ami tekintettel arra, hogy a két utolsó darabról van szó, bizony egyáltalán nem biztos –, amikor egy bevásárlókocsi úgy csapódik az enyémnek, hogy kis híján a lábat is kiveri alólam. „Bocsánat!” – lihegi a nyolcvan körüli nénike, majd angolnamozgással csúszik át a két kocsi közt, meg sem várva a válaszomat, és úgy csap le a két péksüteményre, hogy pislogni sincs időm. Mire elhűltségemben hümmenteni tudok egyet, a néni már egy gondolasorral arrébb az akciós felvágottért folytat elkeseredett közelharcot.
Idén – hála az én előrelátó feleségemnek –, időben vásároltunk, és kimaradtunk a karácsony előtti őrületből. Így csak ismerősök történeteiből hallottunk az utolsó szárnyas Barbie babán szó szerint hajba kapó anyukákról, a tekintettel a két napig zárva tartó boltokra egy bevásárlókocsit kenyérrel megrakó négytagú családról, illetve a parkolóban pofozkodó derék családfőkről.
Sajnos azonban, a szilveszter előtti három napot nem lehet megúszni, ha az ember vásárolni akar, hát kénytelen nagy levegőt venni, és összeszorított fogakkal besodródni egy bevásárlóközpontba, ne adj’ Isten, ha olyan szerencsétlenül vásárol, mint mi, és egy kicsit spórolni is akar, hát egyenesen kettőbe. Ha pedig már ott van, akkor nem tudja kivonni magát a fogyasztói társadalom himnuszának kórusából, akár akarja, akár nem. Mert azt látni kell, hogy válság ide, vagy oda, az emberek olyan őrült módon vásárolnak, mint ha bizony éppen azon napon lenne erre az utolsó lehetőségük, mert holnaptól már minden bolt zárva tartana, tekintettel a hétvégén bekövetkező világvégére. Na de addig még enni csak kell valamit… Illetve még azt tudom feltételezni, hogy sokan félreértelmezték a válságot, és úgy gondolhatják, hogy egyszer csak elfogy a boltokból a kenyér. Venni kell hát, amíg van.
Szóval legyintek egy nagyot a péksüteményre, és átevezek a zsömléhez, aminek azonban a tárolója üres. Na de éppen ekkor tol ki egy rémült arcú, idegesen rángatózó tekintetű péklány két nagy kocsit, amin vagy húsz sorban illatozik a frissen sült zsömle. Hogy mire a rémület a lányon, arra azonnal rájövök, öt másodperc alatt ugyanis hetven vásárló (ebből számításaim szerint 38 kisnyugdíjas) lepi meg az üzlet három négyzetméterét, bizonyítva, hogy tüntetéseknél milyen rosszul szoktak számolni, mert bizony sokkal több ember lehet jelen egy méterszer-méteres területen, mint azt bárki hinné. A harc megindul a zsömlékért, egymástól húzgálják a tálcákat, káromkodnak, lökdösődnek, több zsömle már a földön gurul, de azoknak is van gazdája a hátsó sorokban tülekedők gyorsan felkapkodják. Csak támasztom a bevásárlókocsit, kezemben egy zacskóval és a fejemet ingatom, mint az előbb a péksüteménynél, én bizony be nem szállok a közelharcba, majd, ha tágul a jó nép.
De rá kell gyorsan jönnöm, hogy azok bizony nem tágulnak, ha pedig zsömlét akarok, akkor le kell mondanom a finnyáskodásról. Mit van mit tenni hát, a kocsit hátrahagyva bevetem magam a sűrűjébe. Jobbról egy prémes, velúrsapkás atyafi hadakozik, munkásruháján akkora olajfolt csillog, hogy egy tank megcsúszna rajta. Balról tisztességben megöregedett néni, akinek amúgy még a táskáját is vinném más körülmények közt. Most azonban nincs helye az udvariaskodásnak, vagy a ruhám tisztasága miatti aggódásnak, zsömléért nyúlok, és még az sem tántorít el, hogy a kócos, fekete hajú nő, aki velem szemben harcol, kis híján a kezembe harap! Már nem lepődök meg, és hátrálni sincs idő, összeszorított fogakkal harcolok, és végül diadalittas vigyorral, kissé szétzilált hajjal, és ruházattal kerülök ki a tömegből, miközben mögöttem csattannak a tálcák, mivel már a polcos kocsit is borítják.
A feleségem a fejét csóválva néz végig rajtam, de ő ezt nem értheti…egészen addig, míg az akciós pulóverekhez nem jutunk, ahol két perc alatt háborús helyzet alakul ki. Mire kivergődünk a parkolóba, már pánikrohamom van, csak szeretnék végre otthon lenni, és nyugodtan leülni, ennek érdekében még a nehezen megszerzett hat zsömlémet is feláldoznám.
Hogy annak örülök-e vagy sem, hogy az ez az év is elmúlt, még nem tudom, talán majd pár hónap múlva okosabb leszek a kérdésben. De annak biztosan örülök, hogy az ünnepeken, és az ezzel kapcsolatos vásárlási mizérián túl vagyunk. Most már legalább nyugtom lesz. Bár…a húsvét már nincs is olyan messze…

Horváth Imre