MiNap Online

Ilyenkor, karácsony közeledtével csupa szépet meg jót illik (illene) írni... Oda-vissza tombol a rettenetes nagy szeretet, jótékonykodnak az alapítványok, s még a legeldugottabb kis falvakban is echte amerikai villanyfüzérek (Made in Hongkong) vagdalják ki a biztosítékot, mert hát az ünnepi hangulatnak meg kell adni a módját. Hadd korogjon, csak villogjon! Egy egész társadalom próbál ilyenkor puszta megszokásból rájönni, hogy neki is van lelkiismerete, s ezzel bizony kezdeni kellene valamit.

Bizony, alanyt kell keresni ilyenkor, ennek a – 2-3 hét időtartamra – intenzíven háborgó lelkiismeretnek, s eme szempontból olyannyira kapóra jönnek például a hajléktalanok –illetve a különféle jelzőkkel (úgy mint „beteg”, „éhező”) ellátható gyerekek -, hogy ha nem lennének, akkor ki kellene őket találni.

Kétségtelen: nagyon jóleső érzés az adventi időszakban nagylelkűen odacsúsztatni egy - nettó reálértékben pár gombóc fagylaltot érő - bankjegyet valami elhanyagolt, kukában kotorászó egyénnek, s aztán azzal a megnyugtató tudattal nekikészülni az ünnepnek, hogy még a betlehemi Kisjézus sem tehet nekünk szemrehányást, olyan rettenetesen jó emberek vagyunk...! Igaz, hogy a szóban forgó, elhanyagolt egyén az év többi napján is szokott a kukákban kotorászni, mivel a kukában kotorászás – mint az éhezés afféle velejárója – sajna nincs évszakhoz, alkalomhoz kötve. Máskor azonban nem zengik a meghatározó, véleményformáló orgánumok, hogy pár napig most jó embereknek kell lennünk, nincs fenyőfa meg villanyfüzér... így hát fütyülünk rájuk.

Ugyanígy a szóban forgó gyerekek sem csupán karácsonykor szoktak éhezni vagy megbetegedni – annyi alapítvány meg szervezet kéreget rájuk hivatkozva év közben is, hogy ha csak a fele nem szélhámosság, már akkor is a legegészségesebb nemzetnek kellene lennünk a világon, gyermekügyileg. (Nem vagyunk azok.) Viszont máskor hajlamosak vagyunk egy vagánynak szánt vállrándítással elintézni az ügyet: „adjanak a gazdagok!”.
Karácsonykor azonban nincs vagányság, mert most szeretet van. Azt mondják. S ha sokan mondják, akkor biztos úgy van. S nem jó mindig az a nagy fejtörés, hogy mi miért van. Így alakult ki, és kész.

Programozott jó emberek programozott jótékonysága zajlik ilyentájt – afféle adóból leírható jótékonyság, amely úgy lakatja jól – no nem a gyereket vagy a hajléktalant, hanem a kecskét, hogy közben a káposzta is megmaradjon. S talán az a legszomorúbb az egészben, hogy még ennek is örülni kell. Örülni kell, hogy a perifériára került, otthon- és talajvesztett emberek legalább évente egyszer úgy érezhetik, számon tartja őket a társadalom, hogy törődnek velük, nem írták le őket teljesen. Örülni kell, hogy legalább ilyenkor bemutatnak a kommersz tévécsatornákon - nézőcsalogatónak - néhány nehéz sorsú gyermeket, s ha kényelmetlenül feszengve is, látnunk kell, milyen körülmények között várják egyes családok az ünnepet.

Egyszer talán eljutunk majd oda, hogy ebből a karácsonyra időzített, hatalmas adag Szeretetből elaprózva jut egy-egy kicsi az év többi napjára is. Valahogy úgy, mint ahogy egy-egy kis adag tejjel, cukorral apránként megédesítjük a keserű kávét. Mert az is úgy jó, ha minden napra jut bele egy kis édesítő, s nem isszuk hat napig keserűen – hétvégén pedig élvezhetetlenül, émelygősen, édesen.
Szepesi Sándor