MiNap Online

„Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó...” - hangzik az ismert versike. Szerencsére nincs konkrét ok-okozati összefügés a téli csapadék és a nagyszakállú puttonyos(ok) felbukkanása között: Mikulás akkor is van, ha pelyhes fehér hó éppen nincs. S ez így van jól, mert hát - tényleg nem az ünneprontás mondatja velem - de a gondokba fásult átlagpolgár már csak olyan, hogy hajlamos még a pelyhes fehér hóval kapcsolatban is a dolog árnyoldalain vakarózni. Olyanokon, mint például az egyéni hóeltakarítás. Bizony ám! Akinek ugyanis a sors rendeléséből hajlék van a feje fölött, annak gondoskodnia kell a lakóingatlana előtt húzódó, általánosan a gyalogosközlekedés céljait szolgáló közterület megtisztításáról. Ami magyarul úgy hangzik, hogy el kell seperni a havat a járdáról.

Ez az a tevékenység, amely például jelen sorok íróját a nap egyik szakában sem tölti el különösebb lelkesedéssel (van vagy 30 méter járdánk) kora reggel meg aztán tömény undor az egész. Seperjük a járdát, az emberek jönnek-mennek, s a barátságosabbja ugyebár a köszönés mellé egy-egy megjegyzést is oda szokott tűzni, hogy fokozza a hangulatot. Csokorra való a kollekcióból:

1-es variáció: „Mit csinálsz, Sanyikám?” A kérdés teljesen okszerű és logikus, mert hát mit is csinálhat az ember seprűvel, lapáttal, térdig a hóban állva, reggel hat óra tájban? Lehet hogy épp golfmérkőzést játszik Miami Beach-en, de az sincs kizárva, hogy datolyát szüretel a sivatagban. Ezen körülmények igen behatárolják a kevésbé ütődötten hangzó válaszlehetőségek körét is, így célszerű egy azonosíthatatlan mordulással elintézni a kérdést.

2-es variáció: "Sepred, sepred?" Ez még az előzőnél is jobb. S mivel a korszakalkotó felfedezést tartalmazó szavak általában kérdő hangsúllyal vannak elmondva, illendő ugyebár válaszolni is. "Seprem!" bólint tehát az emberfia, hogy mégis, meglegyen a szinkron. (Jut eszembe a történet, mikor két süket találkozik. "Hová mész, vásárolni?" - kérdi az első. "Á nem, vásárolni!"- cáfol a második. "Aha, azt hittem vásárolni!"- nyugszik meg az első.)

Személyes kedvencem azonban az a tavalyi eset, mikor egy idős bácsi jött arra. Kucsma, bekecs, szatyor, két kiló kenyér - közbül az öreg. Életemben nem láttam, de valószínűleg egész múltját, neveltetését, mentalitását megcsúfolta volna, ha szó nélkül, vagy esetleg egy röpke köszönéssel megy el havat sepregető embertársa mellett. Ott volt azonban a bökkenő, hogy apókánkat szemlátomást nem áldotta meg a Teremtő olyan fürge észjárással, mint fentebb idézett elődeit, hogy egy röpke megjegyzéssel provokációt eszközöljön. Így hát megállt a hóban, figyelte, mit csinálok, és várta az alkalmat. (Eltörik a seprűnyél, vagy mit tudom én...) Semmilyen rendkívüli esemény nem akart azonban bekövetkezni, így hát mégis kezdeményezni kellett valahogy. Idézem a kibontakozó beszélgetést:

- Haj, haj... no! - így az öreg

- Hát... - így én.

Szünet.
 
- Nono! Úgye hm? - így az öreg.

- Aha! - így én.

A bácsika megnyugodva elballagott, én meg tiszteletlenül derültem. Ahogy egyes hascsikarós irodalmi tudósítások zárulni szoktak: "szellemiekben gazdagodva" váltunk el egymástól. Aztán eszembe jutott azoknak a régi matyó parasztembereknek a bölcsessége is, akik annak idején órákig eltanyáztak, pöfékeltek egymás mellett szótlanul. Mert hát köztük a szónak súlya, becsülete volt, s épp ezért meg is gondolták, mit mondanak ki. Magyarán úgy voltak vele: minek beszélni, ha nincs miről?
Szepesi Sándor