MiNap Online

Elgondolkodott Ön életében akár csak egyszer azon, mi történne, ha megnyerné a lottó főnyereményt? Elosztotta már gondolatban az egy, másfél, esetleg kétmilliárdos összeget, amely képzeletben az ölébe hullt? Megvette belőle álmai autóját? A tengerparti nyaralót? Megtervezte már a világkörüli utazást? Boldoggá tette családjának tagjait és a ritkán látott távoli rokonokat is?
Elrendezte a pénzből gyermekeinek és unokáinak, sőt ükunokáinak is az életét? Esetleg megvalósította belőle régen dédelgetett álmát, és mindezek mellett még jótékony célra is maradt néhány milliója? Vagy eszébe jutott netalán, mennyire temérdek pénz az a milliárd, nincs is szüksége annyira, elegendő lenne csupán néhány százmillió ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét és ne legyen gondja többé az Önt körülvevő világra? Bizonyára igen. De vajon eszébe jutott-e a nagy számolgatás közben, hogy a rengeteg pénz hatalmas felelősséggel is jár, a nyugalma érdekében ezért a leghelyesebb lenne lemondani róla és megelégedni azzal, ami van? Bizonyára nem.
Megtette azonban ezt Ön helyett is a drámaíró, Spiró György, aki a Prah című színdarabjában éppen ennek a helyzetnek a fonákságaiból sző érzékletes tragikomédiát. Igaz, történetében a lottónyeremény csupán ürügy arra, hogy a nézőt elgondolkodtassa az emberi kapcsolatok minőségéről, a lélek és a gondolat szabadságáról, továbbá arról, hogy tud-e valaki ezzel a szabadsággal élni vagy sem. A Prahban Spiró a legszigorúbb jelenidőben beszél. Ezt hangsúlyozza a darab miskolci bemutatójának rendezője, Korognai Károly is (nem mellesleg a kétszemélyes előadás egyik szereplője), aki a nyitókép már-már kínosan hosszúra nyújtott csöndjét csak egy régi zsebrádió hangjaival töri meg. Ismerős a szignál, a Kossuth Rádió bemondójának hangja. A Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében az este hétórai híreket hallgatjuk a Nővel (Müller Júlia) együtt, aki száraz kenyérből fémreszelőn éppen prézlit készít a színpadon. Múlik az idő, percről percre feszültebb a várakozás, amit az sem old fel, hogy a színpadi esemény híján a néző időt kap arra, hogy alaposan számba vegye a Bozóki Mara díszlettervező által összeállított falusi konyha eklektikus miliőjét: balra a kiérdemesült fotelt, jobbra a tűzhelyet a gázpalackkal, középen a viaszosvászonnal letakart asztalt, a rozzant sámlikat, a hátsó fal mentén a kiszolgált konyhakredencet, amelynek tetején ott díszeleg egy kopott feliratú kakaóporos fémdoboz – az a bizonyos Prah. Szinte fel sem tűnik, amikor színre lép a munkából éppen hazaérkező Férfi. Az sem fontos, hogy amikor a meglepetéstől összerezzenő Nő megkérdezi tőle, mennyi az idő, szövege szerint kettő, fél hármat mond. A valós időben nem sokkal múlt hét óra, a színpadiban kettő. Megállt az idő. Mellékes, mint a Férfi visszhangtalanul maradó, érdektelenül elsikkadó bejelentése: nyertek a lottón, 605 milliót. A Férfi fáradt arcán nyoma sincs az örömnek. A Nő is csak annyit jegyez meg: „Kétmilliárd szokott lenni…” A közönség érzi a színpadon ábrázolt környezettel nehezen összeegyeztethető cinizmus mögötti iróniát, de nincs joga közbeszólni. A lavina – képletesen – elindult: a szelvény belekerül a Prah-os dobozba, a doboz pedig hol a szekrény tetejére, hol a másik szobába, hol a gázpalack mögé. Rejtegetik, nagy a felelősség, egyre nagyobb. Ahogy a doboz vándorol, végig kell nézni, végig kell hallgatni, hogy a felszabadult öröm, a felhőtlen szabadság lehetőségének kihasználása helyett ízekre szedi egymást két megkeseredett ember. Párbeszédükből körvonalazódik minden múltbeli sérelem, ami sivár és egyhangú, a megszokásokon alapuló közös életükben valaha megtörtént, amiben tönkrementek és megkeseredtek. Túl későn jött a szerencse – mondja ki végül a Nő –, ők már alkalmatlanok az újrakezdésre.
A szerző nehéz feladat elé állítja a színészeket. Csupán szavakból, jól megfogalmazott párbeszédekből kell karaktert formálniuk. A Nőt alakító Müller Júliának egy rémisztő, összeesküvés-elméleteket gyártó figurát, aki minden gondolatával és kijelentésével meghazudtolja a józan észt. Teszi azonban mindezt úgy, hogy a történet valós idejében, másfél óra alatt egyszer sem tűnik úgy, hogy nem hiszi el, amit mond. Korognai Károly Férfi-figurája egy megfáradt, mindenbe beletörődő, szánalmas alak, aki képtelen az önálló életre. Kettősük, az egymásra és önmagukra reflektáló kijelentéseik olykor két, párhuzamosan előadott monodrámának tűnnek, a széttartó szálak azonban a csúcspontban mégis összetalálkoznak: közösen égetik el a nyertes lottószelvényt, az akkor és ott minden baj eredőjét jelentő papírdarabot. A nézőteret átjárja a füstszag, a szegénység szaga.
Az intim, szinte meghatóan szeretetteljes pillanatot, amit az ellobbanó papír pislákoló lángja jelent e két ember, és mindannyiunk számára, harsány hangzavarban oszlik semmivé. A rendező a falra lobogó fahasábok képét vetíti, a háttérből pedig egyre hangosodó ropogás hallatszik. Az éktelen zajba mintha vonatzakatolás hangja vegyülne. Ott ülnénk, ülhetnénk mindannyian – némi képzavarral élve – az élet elszalasztott lehetőségeinek, egyre távolodó vonatán?

Méhes László

Fotók