Szegényszag

2009-10-23 00:00Karosi Imre Szerzők listája

Földereng egy hang a múltból. A lódenkabátos, nagykalapú kisember hangja, mely ügybuzgón erélyes, ám inkább keserű, mint bántó. 
– Öltözzön, velünk jön.
Mellette két pufajkás alak, dobtáras géppisztollyal, usankában. – „Ne próbálkozzon, körbevettük a házat” – sziszegi az egyik. Látom, amint hatalmas, ázott kutyaszagú vasutasbundában apám leimbolyog a szolgálati bérház lépcsőjén. Foga közt tenger kavicsa csikorog. Néz, visszanéz anyámra, s újra hallom azt a színtelen hangot: 
– Asszonyom, parancsom van…
Állunk a lépcsőfordulóban, körülölelve anyánkat, mint margarétát a hófehér szirmai, öt halálsápadt gyerek. A kapucsapódás szívünkben dörren. Hova viszik apát, kik ezek, mama, kik ezek?!

Hosszú hónapok múltán se tudjuk. (Tán már sohasem.) Vonatok jönnek, mennek. A vágányok mellett az udvaron porral játszom lenn a porban. Kezem kicsi, hatéves gyereké, csurgatom a port tenyérből tenyérbe, s közben a szél szürke zászlót lebegtet – elszállt a forradalom.
– Kisfiam … – hallom. Ismeretlen arc ereszkedik le hozzám, borostás, csontos, homloka sárga és ráncos. De a szeme, a nagy, melegbarna szeme: – Apa! Apa!
Bebújtat ama bundába, mint pásztor a fázó kisbárányt, magához emel, s hírtelen valami rettenetes szag csap meg…

Ma már tudom. Ez a szegényszag. A sötét bugyrok szaga. A nyiroké. A retteneté. A rozzant kalyibák szaga, a rozsdával csöpögő vezetékek bűze, mely belénk furakodik, be a bőrünk alá, pórusainkból párolog, mint a patkányjárta vályogfalakból, Rákosi gyáraiból, a putrikból, a kádári panelek szemétledobóiból. Itt nyüzsög köröttünk, s bennünk újra ez a farizeusi erjedés – guruló kézigránát a flakon, mígnem arcul csap egy bevásárló központ üres műanyag szatyra. Ismét zúg és duruzsol a halottak napi ködöt görgető, szegényszagú szél, istenem, október, november – gyilkos hónapok, Aradtól Moszkváig újra és újra vértanúk, tanúi a vérnek.

Gyertyát gyújtok. Visszaidézem azt az átváltozásos vacsorát, amikor apám kibontotta a börtönből hazahozott barna kenyeret, megáldotta, megtörte, s mi nyelve nyeldekeltük, daccal rágtuk rágva, valamiért, valami ellen, csak szívünkkel sejtve, mi történik. Az idő aztán lassan kitárta értelmünknek is, hogy muszáj hinni az emberben és megbocsátani.

– Én nem az embert, a bűnt gyűlölöm! – intett apám.

Hozzászólások

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be vagy regisztrálj.

Legyél te az első hozzászóló.