MiNap Online

Kellemes szombat este volt, a sógorommal a konyhában ültünk, és mogyorót ropogtattunk. Tekintettel a melegre, és, hogy családi körben voltam, csak egy póló és alsónadrág volt rajtam. Csörgött a telefon a szobában, a feleségem vette fel. Hirtelen halálra vált arccal állt meg mellettünk. „Anita telefonált, hogy ég a felette lévő lakás!” A sógorom egy cifra káromkodással ugrott ki az ajtón. Én be a szobába, magamra kaptam a nadrágom, és a cipőmet. Talán egy perccel később robbantam ki az utcára, de emiatt az időkülönbség miatt húsz percet töltöttem a pokollá vált Középszer utca 20. szám alatti lépcsőházban…

A húgomék az 5/2-es lakásban laknak a 20. szám alatt, mi alig százötven méterrel arrébb. A távolságot pár másodperc alatt futottam le, de óráknak tűnt. A fülemben csak a vérem dobolt, és a tűz pattogását hallottam, miközben a szemem nem tudtam levenni a méteres lángnyelvekről, ami az ablakon csapott ki, az agyamban pedig csak az zakatolt, hogy ott a tűz alatt van a testvérem, és a két hónapos keresztlányom.
A kapu zárva, a kaputelefonon csak az error üzenet villog. Nyomom, de nem történik semmi. Valaki hirtelen mellettem terem „Feszítsük ki az ajtót!” A felső szomszédom az, Jani. Ketten rángatjuk az ajtót, rúgjuk az üveget, de semmi. A tehetetlenségtől ordítanék tudnék, mikor a sötét lépcsőházban valami fény villog, egy mobiltelefon. „Nyisd ki!” ordítom az üveget verve. Valaki kibotorkál, az sem nézem meg kicsoda, csak ugrom befelé, és fel a lépcsőn. Már itt érezni a füstszagot.
Lépcsőforduló, vaksötét. Nincs áram. Mögöttem léptek dobbannak. Jani. „Van nálad valami, egy öngyújtó…?” „Nincs!” Nincs több kérdésem, rohanok fel, Jani ordít mögöttem, miközben az ajtókat csapkodja: „Tűz van, tűz van!” Valakik botorkálnak le velem szemben. „Ti vagytok Anita?” Semmi válasz. Rohanok tovább, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Végre az ötödik, és az ismerős ajtó. Itt már erős a fűst, és megül a meleg. Benyitnék, de zárva. Verem az ajtót, ordítok, de nem történik semmi. Nincsenek már itt. Valahol elmellőztük egymást, talán már azelőtt lementek, hogy beértem. A zsebemhez kapok, de mobil sincs nálam, semmi. Hirtelen kinyílik az egyes ajtó, középkorú nő, rózsaszín fürdőköpenyben, az arcán eszelős félelem, mögötte tinédzser fiú akváriummal, benne ékszerteknősök. „Látta, hogy lementek-e innen?” Csak a fejét rázza, de a szemébe nézve rájövök, ebben semmi tudatosság nincs. „Menjenek már, ég a ház!” ordítok rájuk, amikor mellém dobban Jani. Köhögünk egy sort mind a ketten, miközben a nő a fiúval lefelé indul. „Menjünk fel!” kiálltja Jani, de választ se várva szalad fel. Inkább csak magamnak bólintok, miközben utánalépek, de itt már bódító a meleg, és a füst. Ő felmegy egészen a hatodikra, én megtorpanok a lépcsőfordulóban, és kinyitom a lépcsőházi ablakot. Oly jól esik két slukk a friss levegőből. Hallom, hogy Jani kiabál, valaki fentről tán válaszol is. Utána indulnék, de valami nagyot pukkan, és a sötétbe lángnyelvek rajzolnak fura mintákat. A fekete, fojtó füst, mint valami önálló életet élő amőba zúdul le a lépcsőn, én pedig engedelmesen lépek lefelé előtte. Még leellenőrzöm megtorpanva, hogy dobog mögöttem Jani lépte, majd botorkálok lefelé. Minden ajtót ököllel verek, hátha valaki még a lakásában ragadt, az egyiken kis híján bezuhanok az előszobában, mert tárva nyitva, csak nem láttam a sötétben.
Valahol menetközben - már nem látom, hanyadikon járok - beérem a rózsaszín pongyolás nőt. A falnak dőlve reszket, és hisztérikusan ismételgeti „Nem tudok tovább menni, nem tudok tovább menni…” Belekarolok és húzom magammal. „Jöjjön, lekísérem!” Valamit a kezembe nyom. „A papucsom, hozza nekem…!” Engedelmesen megfogom, így legalább hajlandó jönni velem. Valaki jön szembe, felfelé, egy beöltözött, maszkos tűzoltó. Végre, itt vannak – fut át az agyamon. Nagy nehezen leérünk a földszintre, de a kapuban két rendőr állít meg. „Ne menjenek ki, pereg az égő üveg!” És valóban… tűzeső hullik az égből, műanyag darabok, és égő üvegszilánkok! Döbbenet! Öt-hat lakó reked meg velünk a lépcsőház előterében, miközben a füst már lefelé is érkezik. A hátsó kijárat. „Van kulcsuk a hátsó ajtóhoz?” lépek a fordulóban álló nőkhöz, de értetlenül néznek rám. „Kulcs, ehhez a kijárathoz!” – csapok dühösen az üvegre. „Nincs”. Visszaugrok a rendőrökhöz. „Ki kéne nyitni a hátsó kaput, hogy kijussunk!” Bólintanak, és az egyikük kikiabál az utcára a tűzoltóknak. Ekkor tudatosul csak bennem, hogy kint egy daruskocsi próbál éppen letalpalni, körülötte beöltözött tűzoltók. És a sövényen túl rengeteg ember. Most zökkenek csak vissza a lángon és füstön túli világba, valahol ott kint van a családom. Berohan mellettem egy tűzoltó, és érzékelem, hogy a hátsó kapuval kezd küzdeni, de én már csak a bámészkodókat lesem, és fel is fedezem köztük a sógorom, aki vadul integet. Most már nem érdekel, se a hátsó kapu sorsa, se a pergő tűzdarabok, a nyakamat behúzva rohanok ki, hogy végre összeölelkezhessünk, és mindannyian megnyugodjunk: kijutottunk.
Tíz perc múlva a mentőben ülve szívom az oxigént a maszkból, a vérnyomásom az egekben, a gyomrom forog, nemkülönben maga a mentőautó, annyira szédülök. Kint még most küzdenek az oltással, mindenhol csak sziréna, és villogó kék fények.
Két nap telt el lakógyűléssel, vízben tocsogó lakásból értékmentéssel, vérvétellel, mellkasröntgennel, zokogó családtagokkal, ezernyi kérdéssel, és a tudattal, hogy néhány méterre voltunk három embertől, akik a lakásukba ragadtak. Nem engedem a gondolataimat a „talán, mi lett volna, ha” irányába terelődni, mert az messzire mutatna.
Hiszek benne, hogy nem véletlenül voltunk ott, és nem véletlen, hogy nem jutottunk fel a hetedikre. A jó Isten, sors, rossz szerencse? Ez már legyen kinek-kinek saját meggyőződése…