MiNap Online

Kedvenc könyveim közé tartozik Oliviero Toscani könyve, a Reklám, te mosolygó hulla. Mindezt most nem azért említem meg, mert a reklámokról akarnék értekezni - bár az is megérne egy misét - hanem mert a Benetton reklámszakemberének könyve a következő mondattal kezdődik: Egy szép tavaszi estén fogtam a televíziómat, és kidobtam az ablakon. Ezzel a gondolattal elég gyakran tudok azonosulni. Félre értés ne essék, nincs nekem bajom a televízió készülékkel. Alapvetően még a tévéadással sem. Amiről most beszélni akarok, az a kereskedelmi csatornák által műsornak titulált csatornaszagú rettenet, amit olyan nagy lelkesedéssel és mosolyogva tolnak le a torkunkon egy budipumpával, hogy sokan ennek a mosolynak a hatására elhiszik, hogy ez tényleg vattacukor.
Persze jól tudjuk már a rómaiak óta, hogy a cirkusz legalább annyira fontos, mint a kenyér. A mai időkben pedig, amikor a legtöbb ember tényleg úgy érzi, hogy őt még az ág is húzza, bizony sokan zökkennek le úgy a fotelbe, és kapcsolják be a készüléket, hogy mindegy mit, csak ne legyen benne Bajnai, Orbán, Dávid, Fodor (és valahány név a Parlamentben), jöjjön inkább a kibeszélő fightshow, vagy barátkozik Joshival. Inkább elhiszik, hogy itt valós problémák kerülnek terítékre, valós szereplőkkel, és valóban az a cél, hogy ezeket megoldják. Vagy talán nem is akarnak hinni, csak egy kicsit kimosatni az agyukat, hogy eltűnjön belőle az ÁFA-emelés, válság, munkanélküliség jellegű kifejezések sora. Én is vagyok így vele néha, ilyenkor megnézek egy filmet, amiben nincs más, csak Norris, aki mint tudjuk minden palacsintából kinyomja a lekvárt, még a kakaósból is.
Egy szó, mint száz, még ezt is megtudom érteni. Akikkel kapcsolatban nem tudok elnéző lenni, azok a televíziós csatornák, akik lassan eljutottak oda, hogy agyzsibbasztáson kívül másra nem is képesek. Jó-jó az a csokisdrazsé, de, ha mást se tudok enni, hát én bizony elhányom magam...
Ez a gondolatmenet, most azért fogalmazódott meg bennem, mert nézve a televíziót egy új műsor beharangozóját láttam. Bizony hiába vágták az arcunkba, hogy birkák vagyunk, ha nem emlékszünk az ötödikes tananyagra, hiába győztük kivárni, hogy vége legyen a Győzikének, hiába hagytuk volna az erdő közepén a celebeket, vagy ejtettük volna őket fejre, hiába született már annyi csillag, és sztár, hogy többen vannak kishazánkban, mint a pedagógusok. A kereskedelmi televíziók - egyébként igen jól fizetett - "szakemberei" mindig tudnak valami újdonsággal szolgálni.
Most Benkő Dániellel találtam magam szembe, aki egykor zenei tehetségéről volt híres, manapság viszont csak olyasmivel hívja fel magár a figyelmet, ami az ingerküszöbünket nem hogy átlépi, de egyenesen gyomorszájon vágja. S ő most, felül szmokingban, alul balettos tütüszoknyában közölte velem - és még ki tudja hány nézővel -, hogy bizony feleséget keres. Élő, egyenes adásban, ahová nyílván majd sokat kell betelefonálnunk, meg SMS-t küldeni.
Mondhatnám most, hogy a csatornák megdolgoznak azért, hogy bejussanak a béka segge alá, de az a helyzet, hogy nálam ezt a szintet már rég megütötték. Ha pedig feltenném is a kérdést magamban, hogy innen hova tovább, ők mindig adnak egy csattanós választ...