MiNap Online

Nap mint nap vártam, hogy a magányos égi vadászhoz társai is csatlakoznak, vagy feltűnik a párja is, és attól kezdve már ketten hasogatják cikkcakkosra az eget. A létszámhelyzet azonban több mint egy hétig semmit sem javult. A rejtély viszont megoldódott: egy tanult madarász elmagyarázta a tévében, a fecskéinknek körülbelül a harmada érkezett vissza az idén Afrikából.
Arra már a múlt ősszel is számítani lehetett, hogy óriási, talán gyógyíthatatlan sebet kapott a fecskepopuláció, mivel az időjárás kegyetlen tréfát űzött velük: még csak készülődtek a vándorútra, amikor hirtelen beálltak a kemény fagyok és eltűnt a levegőből az összes repülő táplálék. Madárkáink tekintélyes hányada éhen veszett, vagy úgy elgyengült, hogy szóba sem jöhetett a hosszú vándorlás. S mindez még nem volt elég. Visszaindulásuk előtt, afrikai lakóterületükön irtózatos aszály tombolt. Táplálékot alig leltek, és így többségük számára a semmibe vezetett a visszaút. Pedig hátra volt még egy megpróbáltatás. A végsőkig elcsigázott csapatokat a tengerparton kifeszített óriáshálók várták. Azoknak az országoknak a fiai alkalmazzák ezeket az alattomos eszközöket, melyekben még mindig divatos apró madarakat falni egészben sütve vagy pástétomnak ledarálva. El lehet képzelni, hány száz pici test kell ahhoz, hogy egy jó étvágyú társaság megtömje a bendőjét.
Nos, valahogy így jutott utcánk légterébe egyetlen fecskemadár az idén. Illetve még egy sem, mert néhány nap után az is tovább állt. Talán társakat keresni indult. Hiányozni fognak a csivitelő, cikázó csapatok a hajnali meg az alkonyi égboltról. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy lesz alkalmunk elgondolkodni rajta, miért alakultak ilyen szomorúan a dolgaink az idei tavaszon.
A szúnyogok ugyanis maradtak és gondoskodnak róla, hogy a pihenés, a szunyókálás helyett fejünk búbját vakargatva próbáljuk megfejteni a kérdést: hogy miért nem a vérszívó pusztul el, ha már pusztulni kell valamelyiknek...?

Bekes Dezső