MiNap Online

Tudtommal Magyarországon kívül ilyen nap nincs sehol a világon. Ilyet kitalálni csak a valóságtól elrugaszkodott, legalább másfél centivel a föld felett járó, holdfényevő poéta képes. Költő ötlete volt valóban valamikor a hatvanas évek derekán. Azóta megünnepeljük József Attila születésnapját. Ünnepeljük a költészetet, a költőket, a verseket. Próbáljuk életben tartani, fontossá tenni a legfontosabb nélkülözhetőt. Mert vers nélkül élni ugyan lehet, de nem érdemes. A kenyér az élet, a rózsa az élet értelme – mondja a japán, s miért ne gondolhatnánk így mi is. Ünnepelni jó, sőt szükséges. Kell. Ünneplőbe öltöztetni a testet és a lelket. A vers a lélek ünneplője. Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Ó igen, a világ gyémánttengelye! A világmindenség virtuális központi eleme. Létezésünk értelme.
Hát vannak még versolvasók? Ez afféle költői kérdés. Állítom, hogy vannak. Bizonyságul például itt vagyok én. Olvasok verset, nem csak írok. És tudom, mert ismerem őket, hogy vannak olvasótársaim. Nem sokan, nem annyian, mint az ég csillagai vagy a tenger fövenye, de vannak. Vas István mondta, hogy a vers rangot ad – olvasójának. Rangos társaság tehát az én társaságom. Mi is elmondhatjuk, amit Shakespeare V. Henrik királya mondott megfogyatkozott seregének az azincourt-i csata előtt: „Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi testvérbanda.” Érdekes, mi több, ellentmondás, hogy amíg viszonylag szűk a versolvasók tábora, ugyanakkor rengetegen írnak verset. Verset ír a kamasz napfénybe mártott tollal, verset ír a nyugdíjas, mélabúja tintájával formázva a verssorokat, verset ír a kocsmatöltelék, mert a mámor ihlető erő, verset ír a szenvedő, hiszen a szenvedés minden művészetek kerozinja, amely a fellegekbe röpít. Gombamód nőnek a költők, vagy inkább a versírók. Akik folyton megtisztelnek a verseikkel, köteteikkel. Nap mint nap kásahegyen kell keresztülrágni magamat. Mert ha már vers van, olvasni is kell. Szorgalmas olvasó vagyok. Hovatovább a hárommillió versíró országa leszünk. Nem baj ez. A verset író kéz nem emelkedik ütésre.Költészet napja. József Attila születésnapja. Szép, rigófüttyös tavaszi nap. Ilyenkor mindig eszembe jut a költő 43-as, gombos, betétes lakkcipője, amelyet 39-es lábán volt kénytelen viselni, más cipője nem lévén. Biztosan újságpapírral tömte ki az orrát, mint én gyerekkoromban, mert szüleim mindig két számmal nagyobb cipőt vettek, mondván, majd belenősz kisfiam. Igazuk volt, belenőttem. A lábam nem nőtt valami nagyra, a József Attila lakkcipője az én lábamon is lötyögne. De megengedhetem magamnak, hogy a lábamra passzoló cipőt vegyek, igaz, nem valami drágát, és nem is a versekért kapott honoráriumból.

Fecske Csaba