MiNap Online

Néha dobtak neki egy-egy rágós cafatot, szalonnabőrt, porcogót, maradékot, amit már nem evett meg sem a gazda, sem a párja, sem a kölykeik. Hogy szerette, ahogy a jól ismert kéz a bundájába túrt, elidőzött a füle tövénél, végigsimított az álla alatt, megcirógatta felkínált, védtelen hasát. Hányszor szaladt az után a ruganyos kis golyó után a kertben, hányszor tűrte, hogy a gazda kölykei a hátára üljenek, és harsogóan nevetve vájják bele sarkukat az oldalába. Hogy szerette a napos délelőttöket, amikor csak elnyúlt a ház előtt, és hagyta, hadd tegyenek vele, amit csak úri jókedvük diktált. Emlékezett a finom falatokra is, amelyeket a furcsa, fényes tálba szórtak elé. És emlékezett arra a napra is, amikor a gazda maga mellé ültette abba a hangos, fura szerkezetbe, amitől mindig félt egy picit. Aztán megálltak. A gazda most is eldobta a megszokott golyót. Ő úgy szaladt utána, mint talán még sohasem. Minden izma megfeszült, ahogy a magas fűben rohant a kis ruganyos labda után. Megtalálta. Örömében legszívesebben a hátára fordult volna, és csak hempergett, hempergett volna a szagos, zöldellő fűszálak között. De a gazda várt rá. Várta, hogy tenyerébe helyezze a nyáltól síkos, de megkerült golyót. Szaladni kezdett. Vágtatni tiszta erejéből. Vissza oda, ahol a gazda állt.
Nem értette, hol vehette rossz felé az irányt. A szagát még érezte, de a gazda nem volt sehol. Leült és várt. Nem is tudta meddig. Csak ült és nyüszített, hátha a gazda megtalálja őt. De nem jött, és nem jött senki más sem a falkából. A gyomra sajgott, ehhez fogható éhséget még sohasem érzett. Keresgélni kezdett, először csak az út mellett, ahonnan a labda után szaladt. Aztán beljebb, a hajladozó fűtenger mélyén, ahol mindig akadt egy-egy még ehető tetem. Lassan megszokta az ízüket. De most mintha a régi konyha illata hívta volna. Leszegett fejjel, fáradtan kúszott előre a zöld rengetegben, az úthoz, ahol azok a furcsa, hangos dolgok járnak. Olyanok, mint amilyenben a gazda mellett ült régen. Az orrcimpája remegett. Hívta az ismerős illat, már szinte érezte is az egykor oly jól ismert ízeket. Az aszfalt hideg volt, de ő csak ment mind előrébb, kábán, megrészegülve az ismerős szagtól. Egyszer csak egy puffanást hallott. A bal szeme fölött földöntúli fájdalom hasított a fejébe. És ahogy zuhanni kezdett egy pillanatra mintha megint érezte volna a régi kezet, ahogy végigsimítja a homlokát, megáll a füle tövénél, és gyengéden beletúr a bundájába. Aztán nem mozdult többé.