MiNap Online

A közmondás szerint: „Akit egyszer megijesztenek, az árnyéktól is fél!” Valahogy így vagyok vele én is, amikor évente egyszer elmegyek, hogy – sokadmagammal – megkoszorúzzam a nagy miskolci árvíz emlékművét. Egyszer ugyanis az a szörnyű eset fordult elő velünk, hogy virágcsokrokkal, koszorúkkal megrakodva, felsorakoztunk a szokásos rituáléra, amikor valaki felkiáltott: Szent Isten, hiányzik a szobor! A domborműnek valóban csak a puszta helye ásított ránk. Bár így is leróttuk kegyeletünket az áldozatok előtt, elmondhatatlanul rossz érzés volt odatenni a virágot a semmi alá.
A dombormű szerencsére megkerült, talán azért, mert akkoriban még nem működött olyan olajozottan a színesfém-maffia, mint manapság. A tettesek azonban – mondanom sem kellene – máig ismeretlenek.
Nos, ezért megyek én minden évben szorongva koszorúzni. Már messziről azt fürkészem, hogy helyén van-e a bronzból készült alkotás, de csak akkor nyugszom meg teljesen, amikor már meg is tapinthatom. Szokásommá vált ez a mozdulat. Ismerik a barátaim is, de senki sem nevet ki érte. Miért is nevetne, hiszen ha emlékműben nincs is hiány, a talapzatot egyre inkább félteni kell. Mállik a lépcső betonja, és a burkolókövekből is hiányzik már jó néhány.
Ideje lenne megállítani a romlást és helyrehozni a hibákat. Vagy arra várnak az illetékesek, hogy a civil szervezetek képviselői ne csak virágot, hanem malteros kanalat is vigyenek magukkal és csak egy gyors renoválás után lépjen elő a szónok? Persze az is egyre kínosabb, hogy arról beszél, milyen hatalmas összefogással és gyors ütemben állították helyre a várost, építettek újjá egész utcasorokat az árvíz után. Az 1800-as években még ment ez, mint a karikacsapás. Most is megy, megyeget, csak olykor kicsivel nehezebben, nehézkesebben, mint kellene. Újat építeni még csak-csak. De karbantartani, javítgatni, megőrizni mindazt, amink van, nos, ezt a képességet mintha elvitte volna magával egy nagy „vihador”.

Bekes Dezső