MiNap Online

Szabó Balázsék nem bujkáltak sokat, de elbájoló koncertet hoztak

2014-07-19 08:40

Lassan véget ér a történet, de az emlékezetes pillanatok, a találkozások, a beszélgetések, az érzés ott marad a szívek sarkán, az emlékekben. Pénteken este Szabó Balázs is megérkezett az EFOTT-ra bandájával együtt, hogy a Rauch Arénában muzsikáljanak egyet a teltházas közönségnek. A koncert előtt Balázzsal beszélgettünk – többek között az „első” és az új albumról is.

– A közösségi portálon megosztottad a rajongóiddal, hogy otthon megtaláltad A kétszínű magány című kazettád. Régi történet az életedben ez. Kerested, vagy csak úgy rábukkantál?
– Csak úgy rábukkantam, valami mást kerestem. Még nem mertem meghallgatni, de a közeljövőben megyek haza, és azt hiszem, eljön az ideje, hogy meghallgassam. Bájos izgalom tölt el. Emlékszem azokra az időkre, de sokat változtam azóta.

– Mesélj azokról az időkről. Már akkor is a zene volt a cél?
– Egy cég segített, s készült száz darab a kazettából. Ez komoly dolog volt akkor. Badarság volna azt állítani, hogy csak egy vicc volt. Az első dalok ezek. A legelsők megzenésített versek voltak, de aztán lettek saját szövegek, A kétszínű magány pedig ennek a történetnek az első felvonása. Komolyan gondoltam akkor, csupán annyiban nem, hogy nem gondoltam, hogy később ez lesz a szakmám, hogy zenével fogok foglalkozni. A családom is azt szerette volna, hogy ez egy hobbi legyen, biztonságos megélhetést kínáló szakmát szerettek volna nekem. Biztonságban akartak tudni. Nagyon szerettem kosarazni, focizni, horgászni, s ebbe a kosárba került a zene is. A jó dolgok kosarába. Aztán valahogy ez kinőtte magát. A színház is erre irányított. A színpad felé. Afelé, hogy az önkifejezésnek milyen sok féle módja van. Nagyon elkezdett ez az egész izgatni, és rám ragadt a színház is. Párhuzamosan futottak egymás mellett, mint két rossz gyerek. Az utóbbi két évben van talán, hogy a színház háttérbe szorult.

– Hiányzik?
– Hiányzik. Néha jobb lenne, ha több lenne, de nem bánom, hogy így alakult most. Volt időszak, hogy nagyon sok előadásom volt, estére nagyon le voltam terhelve fizikailag. Azt nem sírom vissza, de hiányzik a színház.

– A kis Balázs büszke lenne rád?
– Remélem. Odarohanna hozzám, megfogná a térdem kalácsát… Remélem. Messzebb jutottam, mint álmodni mertem, így ha röviden akarnék válaszolni, akkor: igen. Hosszabban azt gondolom, hogy bejártam a világot a bábszínházzal, nagyon sok koncerten, fesztiválon, színpadon vagyok túl. Mostantól kezdve újakat kell álmodni, az ember pimaszodik, és ábrándozik arról, hogy mi jöhet még. Azt gondolom, hogy ha gyerekkoromban lett volna lehetőségem arra, hogy kapok egy befőttesüveget és belekiabálhatom, hogy szerintem mi lesz velem ennyi évesen, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen pozitív lesz a történet.

– Nemrég pedig meg is jelent az újabb album. Az Élet elvitelre nagy sikert aratott. Várták már nagyon, vagy ezt most te is ilyen erősnek érzed?
– Nem tudom pontosan. Jóféle várakozás előzte meg, mert tényleg nagy volt a csend, vagyis megjelent egy kislemez abban az időszakban, de már én is éreztem, hogy összegyűlt az anyag, íródtak is, s bennem is voltak még dalok. Még most sem tudok ránézni a feje búbjára a lemeznek, hogy pontosan válaszoljak a kérdésedre. Biztos, hogy nekem a szívem-lelkem benne volt ebben is, mint az összes eddigi lemezben. A szándék és a hozzáállás ugyanaz volt. Készíteni egy olyan anyagot, ami befogadható, és azért nyitogatja a szellemajtót, kérdéseket is vet fel. Azt érzem, hogy egyes zenei megoldások változtak, finomodtak, de szeretném azt gondolni, hogy előnyükre változtak a dolgok. Nem tudom miért ilyen sikeres. Azt gondolom, jó bárányfelhő vetett rá árnyékot. Jó időben, jó hangulatban jelent meg, jó embereknek, jó emberektől.

– Akkor te is szereted, elégedett vagy vele…
– Szerintem kell még idő, hogy rá tudjak nézni. Kicsit el kell, engedjem. Távolabbról néznem, tisztuljanak vele kapcsolatban a gondolataim. Mostanában fogom majd meghallgatni. Amikor stúdióban voltunk, és vettük fel, folyamatos munka, az ember belesüllyed, nagyon benne van. Nem látja kívülről.



– A szövegvilága más, mint a korábbiaké. Erősebb költői képek, erőteljesebb költészet talán. Elengedted az agyad, kezed?
– Nem volt szándékos. Nem érzem úgy, hogy most elengedtem volna valamit. Egy nagyon nehéz és szép időszakon vagyok túl. Most többet foglalkoztam a szöveggel. A stúdióban is voltak olyan esetek, hogy sorokat írtam át, nézegettem, alakítgattam. A szövegeim híresek arról, hogy nehéz megtanulni őket, és így nehezebb velem énekelni, de szokták énekelni sokan, az új album dalait is már. Az emberek figyelnek rá, nekik is fontos a jó szöveg.

– Nem először jársz Miskolcon, nem először sétálhatsz fesztiválon, nem először EFOTT-ozol. Ez a hármas azonban most először fordul veled is elő. Mit szólsz hozzá?
– Most abban az áldott állapotban voltam, hogy láthattam nappal, és láthattam este is. Tetszik, hogy a színpadok így el vannak szeparálva kicsit egymástól. Játszottam már itt. A környék ismerős már, olyan mintha haza is jönnék, illetve jó látni így másképp. Ez a fesztiváli elrendezés más.  

Kiss Judit
Fotó: Mocsári László